Tudatlanság

Chapter Twelve

/Álom/

Felpillantva, egy végtelennek tűnő, hideg folyosón találtam magamat. A különböző díszek és a fal is egyaránt régies volt, de egyúttal kifejezetten ismerős is. Tapéta helyett csak egy csupasz kőfal övezte körbe a teret és a megszokott apró villanykörték helyett fáklyák adtak fényt. Bár képtelenség, úgy éreztem magam, mint aki visszautazott a középkorba. A pillanatnyi tudatlanság, hogy nem tudtam hol vagyok és mi okból kerültem ide, olyan hatással volt testemre, mint a fagyos szél a kiteregetett vizes ruhákra. Testemben az izmok megfeszültek, és egy pár pillanatra csak ledermedten meredtem a fáklyatartóban zavartalanul csóvaló lángra. Felismerve, hogy a tétlenséggel itt semmire sem fogok jutni, erőt vettem magamon és óvatosan lépkedni kezdtem. Egy pár lépést követően pedig szerencsére enyhülni is kezdett testemben felgyülemlett feszültség. Már éppen kezdtem megörülni, hogy látszólag semmi sem történt, annak ellenére, hogy járkálni kezdtem, amikor hirtelen egy vérfagyasztó sikoly szakította meg a hely csendjét. Ijedtemben egy nagyot ugrottam, majd rögtön utána testem újból le is fagyott, úgy és ott ahol éppen volt. Legszívesebben kifutottam volna a világból is, de a gyávaságom teljesen meggátolt ebben. Gondolatmenetemet egy hideg fuvallat szakította félbe, ahogy végigfutott a szűk alagútban, egy igen baljós érzést keltve bennem. Még csak gondolkozni sem volt időm, lábaim ösztönösen megmozdultak és olyan gyorsan igyekeztek az ellenkező irányba vinni, mint még soha. Azonban nem jutottam messzire, amikor a tér egyszerűen csak fogta magát és megváltozott a szemem láttára és egy túlságosan is ismerős sötétfenyő faajtóval találtam szembe magam. Tekintetem elhomályosult és erőtlenül dőltem neki a hideg falnak, ahogy végre felfogtam mi történik.
- NEM! Nem! Az nem lehet! – motyogtam a szédüléstől homályosan látva. Nem hiába volt ismerős az a folyosó. Az egyetlen, ami meggátolt abban, hogy felismerjem, az a temérdeknyi vér látványának a hiánya volt. Hiszen, hogyan is felejthetném el azt a borzalmas éjszakát?
- Remélem nem gondoltad, hogy majd csak úgy sértetlenül elsétálhatsz mindazok után, amit műveltél? – szólalt meg gúnyolódva egy hang. Időm sem volt megkeresni a tulajdonosát, mivel kezemen hirtelen valami folyni kezdett. Lepillantva kezeimet vérben úszva találtam és a helység szintúgy vérben kezdett úszni. Arcomon undorral töröltem kezemet a ruhámba, majd fordultam az ajtó irányába, hogy jobb híján oda meneküljek. Bármi is várjon rám. Belépve meghökkenten torpantam meg, ahogy magammal szemben édesanyám sziluettjével találtam szembe magamat a koszos falra felszegezve.
- Anya? Anya! – tört ki belőlem, majd kétségbeesetten odasiettem hozzá és óvatosan kezeim közé vettem törékeny testét.
- Sarah? Te vagy az? – kérdezte rekedt hanggal, továbbra is mozdulatlanul, mint valami rongybaba.
- Nincsen semmi baj, azonnal kiviszlek innen! – igyekeztem nyugtatni, azonban igencsak úgy tűnt, hogy kettőnk közül én voltam az egyetlen, aki ideges volt.
- Tegyél le most. – szólalt meg az előzőnél még halkabban, amire még ijedtebben néztem át testét még egyszer.
- Nem hallottad mit mondtam? Azt akarom, hogy most azonnal engedj el! – szólt rám idegesen ellökve kezemet magától. Értetlenül kezdtem tekintete után kutatni, ami folyamatosan csak a padlóra meredt.
- Anya? Mi a baj? Csak segíteni akarok. – kérdezősködtem, kezeimet fájdalmasan ökölbe szorítva. Mégis mi történt vele? Mi folyik itt?
- Ne érj hozzám. Csak ne érj hozzám! – kiáltott rám hirtelen felkapva fejét. – Mégis mit képzelsz? Nézz csak rám? Remélem, örülsz, hogy végre elérted a célodat!
- Anya? Mi, mégis mi van veled? Nem értek semmit! – fakadtam ki most már énis. Kikerekedett szemekkel kutattam tekintetében válaszok után, de ott nem várt más csak a színtiszta undor.
- Miattad! Miattad kerültem ebbe az állapotba és meg merészeled kérdezni, hogy mi van velem? Még is milyen messzire akarsz még menni, te hálátlan? – ordított rám dühösen tartva a szemkontaktust. A mellkasomban szaporán verő szív fájdalmasan szorult össze minden egyes dobbanásnál, de bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elfordítani a tekintetem.
- Mégis, hogyan nevelhettem fel egy ekkora szörnyeteget? Meg sem szabadott volna fogannod! Nem kellett volna hagynom, hogy megszüless! – motyogta kegyetlenül az orra alatt. Elsápadva borultam el oldalra, ahogy fejemben folyamatosan ismétlődtek édesanyám mondatai és végül nem bírtam tovább, eszméletem vesztve lehunytam szemeim.