Tudatlanság

Chapter Twenty-five

/Sarah/

Laposakat pislogva igyekeztem magamhoz térni. A gyomrom fájdalmasan üres volt és a torkom is enyhén mintha kapart volna. Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ilyen ramaty egy állapotban, de nem is nagyon tudtam volna bármin is hosszabb ideig gondolkodni üres gyomorral. Lassan, de biztosan kibújtam a meleg takaró alól, aminek a megszokottól nagyon is eltérően más illata volt, de nem foglalkozva ezzel tovább kibandukoltam a szobából, majd célba vettem inkább a konyhát.

Útközben a friss levegő hatására már kissé éberebb állapotban léptem be a konyhába, ahol a tegnapi emlékek is eszembe jutottak, amire csak egy dühös mormogás futotta válaszul az orrom alatt. Fogalmam sincs, hogy mi történik a testemmel, de úgy érzem magam, mint aki egy hétre kifeküdt, de egy évig nem aludt szóval, még két hetet simán tudna aludni. Vagy valami ilyesmi.
- Jó reggelt, csipkerózsika. – hallottam meg Ryan hangját, mire meglepetten felé kaptam fejemet. Majd rögtön utána az előtte lévő istenien kinéző rántottára, ami mellé némi feldarabolt zöldség is tartozott egy külön tányéron.
- Neked csináltam. Nem sok, de itt ki is fullad a kulináris tudástáram. – mondta, majd felém lépett, és kihúzott nekem egy széket. Összehúzott szemekkel néztem felváltva rá és az általa készített rántottára, majd feladva a dolgot, megadtam magam az édes tudatlanságnak és elfogadtam az udvarias gesztusát.
- Köszi. – motyogtam fáradtan, majd nekiálltam az elméletileg csak is az én számomra készített tápláléknak. Először kicsit hezitáltam, de aztán a gyomrom fájdalmasan korgott egyet, így nem tétovázva tovább bekaptam egy falatnyit belőle, és ó Istenem! De még milyen finom volt!
- Örülök, hogy ízlik. – mondta nevetve Ryan, aki közben leült velem szemben és nagy valószínűséggel végignézte azt, ahogy beseprem a számba az összeset pillanatok leforgása alatt.
- Khm. Mhm, finom volt. – mondtam enyhén elpirulva, majd gyorsan megtöröltem a számat egy szalvétában. Gyorsan felkeltem a székből, majd előkaptam egy tiszta poharat a szekrényből és öntöttem magamnak egy pohár vizet. Viszont így, hogy már tele volt a hasam teljes kapacitással át tudtam gondolni, hogy mégis mennyi minden furcsaság történt velem tegnap óta és mindegyiknek a forrása ez a rafinált farkas volt a forrása, itt előttem.
- Beléd meg mi ütött? – kérdeztem felé fordulva. Akárhogy agyaltam, nem tudtam hova tenni a viselkedését, így hát nem maradt más, mint a jó öreg kérdezés.
- Stratégiát váltottam. – válaszolta szemrebbenés nélkül, azonban válasza nemhogy nem segített, de még jobban össze is zavart.
- Hogy mi? – szaladtak ki a szavak automatikusan.
- Muszáj ezt pont most megbeszélni? – kérdezte szemöldök ráncolva, mire idegesen felnevettem.
- Miért, mikor máskor lenne ezt jobb megbeszélni? – mentem bele, tekintve, hogy fogalmam sincs, mi folyhat le benne jelenleg és még mindig jobb később megérteni a dolgait, mint soha.
- Egyszerűen csak ez a pillanat meg hely nem alkalmas. Valahol, privátabb körülmények között... - kezdett magyarázkodni, mire értetlenül néztem rá, majd megemeltem a kezem, hogy elhelyezzek egy hangszigetelő bűbájt, azonban abban a minutumban, hogy megmozgattam az energiákat magamban éles fájdalom nyilallt a testembe, amitől összeroskadva támaszkodtam rá az asztalra. Mi a franc volt ez?
- Sarah! – kiáltott fel Ryan, majd mellém sietve, újból felkapott.
- Mit gondolsz, mit művelsz már megint? – szűrtem ki a fogaim közt dühösen. Viszont szerencséjére, csak a nappaliig vitt el, ahol a kanapéra letéve engem szó nélkül elsietett. Hogy milyen szívesen belehallgatnék most a gondolataiba ennek a baromnak! Nem, Sarah! Etika, ez alapvető etika, az ember privát szférája. Nem lehet.
- Nem használhatod az erődet most egy ideig! – tért vissza Ryan ezzel a kifejezetten kellemes tanáccsal együtt. Az előbbi szituációból már én is valahogy sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de ez persze nem jelenti az, hogy az igazság kevésbé fog fájni. Az erőim nélkül túlzások nélkül halálra vagyok ítélve. Arcomra fájdalmas mosoly kúszott, de nem tudtam nem szórakozni a helyzet súlyosságán. Nem és én lennék, ha nem ütne be a szar minden harmadik napomon.
- Te meg mit csinálsz? – fakadtam újból ki, ahogy Ryan leült mellém és arcom felé nyúlt.
- Vizes borogatást rakok a fejedre. Fáj, nem? – válaszolt, majd félrelökve kezemet folytatta, amit elkezdett.
- Túlélem. – közöltem, majd hagytam inkább hagy csinálja, amit akar. Viszont, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyivel jobban tisztában van az állapotommal, mint azt szeretném.
- Te tudtad tegnap, már előre, hogy valami nincs rendben, nem igaz? – kérdeztem rá csukott szemekkel élvezve a hideget, ami a vizes rongyból jött.
- Tévedsz, az nem tegnap volt. Négy napig nem ébredtél fel. Cora ki van már akadva. – terelte el a témát igencsak ügyesen. Döbbenten kaptam le fejemről a rongyot, remélve, hogy rosszul hallottam. Viszont őt ez nagyon úgy tűnt, hogy nem izgatta, mert egyszerűen, szó nélkülcsak visszanyomott a kanapéra és a rongyot is visszatette a helyére.
- Nekem most mennem kell, szóval csak maradj nyugton és pihenj addig is. – utasított, mint valami folyton rosszalkodó gyereket, amit hallva kínomban felnevettem.

Amint Ryan elég messzire került a körzetemből ledobtam magamról a rongyot és a szobámba mentem, hogy átöltözzek. Meg megfürödjek. Te jó ég, bele sem merek gondolni, hogy milyen szagom lehet, ha négy napja nem fürödtem egyáltalán és ki tudja, lehet még lázam is volt. Csoda, hogy egy légtérben bírt velem maradni. Sajnos akárcsak más embereké, az én orrom is hozzászokik ahhoz, ami belőlem árad, szóval fogalmam sincs, milyen illatok terjenghetnek belőlem.

Miután minden szükséges procedúrával elkészültem, ezúttal már kifejezetten frissen indultam meg a célom felé. Bár csakis külsőre, mert még mindig gyengének éreztem magam és a kaja utáni boszorkánykodásom miatt a fejem még mindig lüktetett. Viszont nem mintha ez lenne az első, hogy ramaty állapotban kell funkcionáljak, meg jobb is, ha nem kényelmesedem el túlságosan, mert ki tudja mikor üt be megint a ménkű. Az erdő belseje felé haladva célirányosan mentem oda, ahonnan éreztem Cora hollétét. Kifejezetten jól esett a hideg szél a fejfájásomnak és az ismerős közeg is némi nyugtot adott az amúgy jelenleg eléggé feldúlt érzelmi állapotomnak. Az az átkozott vérfarkas csak úgy dobálta felém a bombáit és nem is hagyott időt feldolgoznom mindazt az információt, amivel volt olyan kedves megajándékozni. Bár mondjuk, lehet azért, mert úgy gondolta, hogy majd megtehetem ezt egyszerre, amíg odavan. Uh, nem is érdekel. Fogalmam sincs semmiről, ha róla van szó, nem megyek semmire a találgatással, csak mindenféle kitalációm lesz aztán tőle.

Egy pillanat leforgása alatt minden érzékem szinte sikítozni kezdett, hogy fussak, amilyen messze csak tudok és valahogy Cora helyzetét sem tudtam volna már megmondani. Idegesen összeszorítottam a szám, majd hallgatva ösztöneimre, nem vártam meg míg elér a baj, futni kezdtem. Azonban hiába reagáltam, amint csak tudtam, golyók kezdtek repülni irányomba, így megpróbáltam az összes bennem lévő energiát kicsikarni és még gyorsabban futni.
- Mi a franc? – szólaltam meg döbbenten, ahogy az egyik golyó a látótávomon belül talált el egy fatörzset, amit elérve rögtön széttört és valami sötétlila felhő párolgott ki belőle. Ijedten nyeltem egyet, majd szögeztem tekintetem újból előre. Viszont aligha tehettem pár lépést a vállamba hatalmas fájdalom nyilallt és oda sem kellett nyúlnom, hogy tudjam az a lila cucc telibe talált. Alapjáraton nem éreztem magam a toppon, de ettől a valamitől kis híján már majdnem elájultam megint. Tántorogva igyekeztem egy fa felé menni, hogy ne pofával előre dőljek el az avarban, de a szervezetemnek egészen más tervei voltak és pár lépésre a legközelebbi fától, oly közel a céltól, elsötétült előttem minden és tehetetlenül kezdtem borulni az Isten tudja merre.