Tudatlanság

Chapter Nine

„Idegesen sétálva, igyekszem nem rosszul érezni magam amiatt, hogy Cora nincs mellettem, de egyelőre lehetetlennek tűnik a dolog. Az elmúlt egy órában az élete forgott kockán és legszívesebben magamhoz láncoltam volna őt, mivel sehol máshol nincs nagyobb biztonságban, de nem tehettem meg ezt vele. Azonban a nagy elmélkedésemet félbe kellett szakítanom, mivel megéreztem egy újabb halhatatlan auráját nem is olyan messze tőlem. Talán jobb is, hogy nincs velem. Túlságosan instabil vagyok. Közeledni kezdett felém a hátam mögül, így megpördültem és egyenesen az illető szemébe vájtam tekintetem. Azonban rögtön ki is estem a szerepemből és teljesen lehengerelve ejtettem le a kezeimet magam mellé.
- David? – suttogtam kimerülten, de mégis reménykedve."

- Helló. – válaszolt, hozzám hasonlóan éppen csak kiejtve a szavakat, majd egyszerre kezdtünk el rohanni egymás felé. A sebesség ellenére azonban testeink mégis finoman forrtak össze, ahogy egymáshoz értünk. Alig akartam hinni a szemeimnek, amik jelenleg össze-vissza járkáltak az engem ölelő férfi sármos arcán. Jéghideg kezei szorosan tartottak a derekamnál. Arcát érzelmesen bújtatta a nyakam hajlatába és mintha csak lehetetlen volna igyekeztem csillapítani a bennem keletkezett olthatatlan szomjúságot a közelsége után.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire látni akartalak már. – suttogta lágyan a bőrömre, aminek hatására libabőrös lettem.
- Hát, pedig nagyon is sejtem. – jeleztem neki, hogy ha nem is ugyanúgy, de legalábbis hasonló érzések kavarogtak bennem is az utolsó napokban. Szerencsére nem nagyon unatkoztam, így volt, ami elvonta a figyelmem az idő többségében.
- Valóban? – kérdezte vidáman.
- Valóban. – feleltem mosolyogva.

Nevetve kaptam hátra a fejemet a házunkhoz érve. A vállam felett hátra pillantva, David hitetlenkedő ábrázatával találtam szembe magam.
-Nem hittem volna, hogy a valóságban is ilyen gyors vagy. - szólalt meg egy fának támaszkodva.
- Sok mindent nem hinnél el velem kapcsolatban. - kuncogtam fel a fejemet rázva, majd amikor érdeklődve felém fordult, rákacsintottam.
- Ebben nem kételkedem. – lökte el magát nevetve. Halkan felhorkantottam válaszára, de eszembe sem jutott vádolni, amiért így gondolja. Valószínűleg megtette a szükséges kutatómunkát mielőtt felkeresett engem.
- Bemegyünk? Biztosan megéheztél az út alatt. – néztem rá kérdőn. Utolsó mondatom hallatán idegesen nézett el másfelé.
- Valami rosszat mondtam? – vontam fel szemöldököm.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, a te vé...
- Jesszus! Nem, dehogy. Zacskós vérre gondoltam. Nem szándékozom megkockáztatni, hogy bármilyen mellékhatások áldozata légy a vérem miatt. – szakítottam félbe. Azonban, olyan volt, mintha ettől még feszültebbé vált volna, így kínosan felnevettem egy pillanatra.
- Oké, húzás befelé! – utasítottam, igyekezve véget vetni a kialakult kínos helyzetnek.
- Igenis! - felelte egy félmosollyal, majd követve engem, elindultunk a házba. Viszont két lépés után rögtön meg is torpant, mire értetlenkedve néztem rá.
- Na, mi van már megint? - kérdeztem idegesen az arcomat fürkésző férfitől.
- Elfelejtettem valamit. – mondta a tarkóját vakargatva. Értetlenül pillantottam rá, azonban nem sokkal később meg is világosodtam, ahogy tekintete ajkaimra tévedt és azok a gyönyörű tengerkék íriszei felcsillantak. Zavart mosolyra húztam számat, ahogy lassan közeledni kezdett, akár a prédát bekerítő ragadozó, amely hamarosan támadni fog. Azonban ő a nyakam helyett az ajkaimra csapott le, hogy egy szenvedélyes csókban forrjanak össze. Mikor megbizonyosodott, hogy nem fogok elmenekülni, egy határozott mozdulattal magához rántott, eltüntetve a hátramaradt távolságot. Egy sosem tapasztalt melegség járt át és az erdő zaja is mintha megszűnt volna, ahogy egymásba kapaszkodva élveztük a valóság okozta édes élvezetet. A levegőhiánytól zihálva húzódtam el tőle. Sajnos nekem még szükségem volt az oxigén bevitelre. Furcsa érzés volt ez számomra és valahol mélyen, ha őszinte akartam volna lenni, azt mondtam volna, hogy megijedtem ettől, de inkább leráztam magamról gyorsan az érzést. Daivd valóban nagyon új még az életemben, de már most kockáztatnám az életem érte. Gondolataimat félretéve pillantottam félre, teljesen elpirulva arca közelségétől. Áthatóan fürkésző tekintete, mintha csak azt sugallta volna, hogy lebuktam, mindent hallott. Tudva mekkora badarság ez, gyorsan cselekedtem, hogy elrejtsem az előbbi kósza gondolataim utolsó nyomait is. Kezeimet az övére kulcsoltam, és a bejárat felé kezdtem őt húzni.
- Minden oké? – hallottam meg halk kérdését mögülem, majd egy gyenge húzás is társult mellé, késztetve, hogy megálljak.
- Persze. Érezd otthon magad! - mondtam egy mosolyt erőltetve arcomra. Én magam sem értettem, hogy mi folyik bennem, de semmi kedvem sem volt most ezzel foglalkozni. Miután mindkettőnk lábbelije sikeresen lekerült, bevezettem őt a nappaliba. Nos, jöhet az üzlet nemde?
- Térjünk a lényegre! Mikor találkozhatok a kedves szülőkkel? Nem veled együtt jöttek? – halmoztam el kérdésekkel, miközben mindketten elhelyezkedtünk egy-egy üres helyen. A gyors váltástól meghökkenten nevette el magát.
- Elképesztő vagy. Nem volt biztonságos együtt jönnünk, szóval jelenleg csak reménykedem, hogy épségben megérkeznek. Ha megérkeznek egyáltalán. - halkult el a hangja. Szomorúan néztem rá. Majd a képzeletbeli villanykörte felvilágított fejem fölött. Bolond férfi, elvárja, hogy megvédjem őket, de eszébe sem jut, hogy talán már most segíthetnék?
- Tudod, hogy hol vannak? - kérdeztem elszántan. Nem hiszem el, hogy képes volt magára hagyni őket, amikor volt más lehetősége. Az igazat bevallva, már az elejétől fogva iszonyatosan alábecsül engem ez a makacs vénember. Ideje, hogy erőteljesen bedobjam magamat és egy csapásra foghatnék két legyet is.
- Tudom, de már nem tudsz segíteni. Már úgyis a repülőgépen vannak nagy valószínűséggel - sóhajtott fel.
- Miért ne tudnék? - vontam fel fél szemöldökömet sértődötten. Ahogy sejtettem. Fogalma sincs, mire vagyok képes és mégis úgy tesz, mintha már tökéletesen kiismerte volna a határaimat. Megáll az eszem!
- Túl veszélyes és már rég az idetartó repülőn ülnek. Talán már a reptéren is vannak. - közölte.
- Jó, akkor itt maradsz. – válaszoltam, ugyanazzal a semleges hanglejtéssel. Természetesen direkt azért, hogy idegesítsem.
- Mi? Pont, hogy neked veszélyes! - nézett hitetlenkedve rám. Válaszára dühösen felhorkantottam.
- Oh. Valóban? Akkor kérlek, emlékeztess, hogy miért is fordultatok hozzám, ha én ilyen hasznavehetetlen és törékeny vagyok? – vontam fel fél szemöldökömet hűvös tekintettel. Kínosan megvakarva tarkóját nyitotta száját, hogy reagáljon valamit, de úgy sejtem, hogy elakadhatott, mivel nemsokkal utána be is csukta. Én is így gondoltam.
- Szóval, hol vannak? – tértem vissza a lényegre. Még csak kapcsolatban sem vagyunk, de már túl leszünk az első nagy veszekedésünkön. El sem akarom hinni, hogy milyen abszurd ez az egész. Alig van pár napja, hogy megismerkedtünk és már is több vitán vagyunk túl, mint azt bárki szeretné.
- Nem akarlak megsérteni, de tényleg nincs mit tenni. Túl sok emberrel vannak körülvéve. Felelőtlenség lenne ennyi szemtanú előtt parádézni. – válaszolta makacsul ragaszkodva az igazához.
- Hát, jól van. - álltam fel majd felé kezdtem lépkedni. David óvatosan követte mozdulataimat meghökkent tekintetével. Kifejezetten szigorú voltam, ha mások privát szférájáról volt szó és a képességeimről egy mondatban, de sajnos a helyzet megkövetelte tőlem, hogy megszegjem ezt a szabályt. Valószínűleg a bennem fortyogó düh és csalódottság is rendesen rásegíthetett erre a döntésre, de őszintén? Rohadtul nem érdekelt.
- Sarah, miért közelítesz ennyire? - kérdezte, mikor szépen lassan letelepedtem mellé. Egy apró mosolyt erőltettem arcomra.
- Nyugalom, nem foglak bántani. – szólaltam meg szemébe nézve. Sajnos a „nem akarlak" sehogy sem akart kijönni a számon, szóval ezzel maradtunk végül.
- Ez eddig eszembe se jutott, de most már semmiképpen sem zárnám ki a lehetőséget. - nézett rám kikerekedett szemekkel. Lehet, hogy egy kicsit kifogásolható látványt nyújtottam, de már mindegy volt.
- Ha nem mondod el, hogy hol vannak, akkor kénytelen leszek kiolvasni az elmédből. Azt pedig egyikünk sem szeretné, ugyebár? – suttogtam vészjóslón, jó közel az arcához. Rettentően dühített, ha valaki alábecsül és nem is hagyja, hogy bizonyítsam neki az ellenkezőjét. Mások meg azt nem szeretik, ha dühös vagyok.
- Miért akarod ennyire tudni? – hűvösödött el most már az ő tekintete is.
- Két szülőnek és a gyereküknek az élete forog kockán, én pedig tudom, hogy segíthetnék rajtuk, te pedig meg mered kérdezni, hogy miért akarom tudni? Lehidalok. – emeltem fel hangom, kieresztve az eddig visszatartott feszültséget. Csalódottan keltem fel mellőle. Már megint túl hamar szavaztam bizalmat egy idegennek.
- Sajnálom. Én csak féltelek. Téged is meg őket is. Emiatt pedig úgy gondolom, hogy az lesz a legjobb, ha ragaszkodunk az eredeti tervhez. Tudom, hogy valószínűleg ezt nem vagy képes megérteni jelenleg, de nagyon szépen kérlek, hogy most az egyszer hallgass rám. – fordult felém könyörögve. Ha az eszem nem csal, akkor ezt hívják köznyelven érzelmi zsarolásnak, barátom.
- Én is sajnálom. – válaszoltam ridegen, majd mélyen szemébe néztem és beléptem az elméjébe. Gondolatai hideg zuhanyként rohamoztak meg, de nem hagytam magam. Nyilvánvaló volt, hogy az aggódás és félelem leblokkolta az elméjét, de ez csak kifogás. Bármennyire jó is, csak is egy kifogás. Amint lenyugodtan, rögtön meg is találtam, amit kerestem és távoztam is. Gyorsan letöröltem egy lefolyó könnycseppemet, majd visszaléptem elé.
- Jössz vagy maradsz? – kérdeztem meg őt, egy nagy sóhajt követően. Kényelmetlenül nézett vissza rám.
- Ugye tudod, hogy nem igazán hagysz most nekem választási lehetőséget? – tette fel a költői kérdést.
- Mindig van választásod. Jól döntöttél. – a megújult körülményekkel, de ha nem lenne elhomályosodva az ítélőképessége, akkor hiszem, hogy ő is így döntött volna.
- Ha te mondod. – motyogta orra alatt cinikus hangnemben. Miután belepillanthattam az elméjébe, már képtelen voltam nem elnéző lenni vele, úgyhogy egyszerűen csak sóhajtottam még egyet, és elindultam kifelé.
- Legalább menjünk kocsival! Feltűnésmentesnek kell lennünk. – szólalt meg beletörődötten.
- Nincs jogsim. – közöltem vele a szomorú igazságot. Meg amúgyis, kocsival hatszor annyi idő lenne, és nem mintha az erdőben olyan sokan észre tudnának minket venni egy ilyen kisvárosban.
- ... de kocsid van? – pillantott rám reménykedve. Remélem, nem akarja, hogy jogsi nélkül vezessek.
- Van?
- Szuper, akkor kérem a kulcsot, én vezetek! – derült fel a hír hallatára. Talán még jól is jöhet, ha megsérültek a barátai, de jobb szeretek nem a legrosszabbra építkezni. Valószínűleg ez sem a legokosabb.
- Legyen, tessék. – nyújtottam át neki a kocsikulcsot, miután szépen lassan, még párszor átgondolva a dolgot, leakasztottam. Miután újból felvettük a suhanóinkat, útra készen léptünk ki a házból. Jó lakótárshoz hűen rögtön Cora elméje felé nyúltam.
- Közbejött valami. Nem tudom, mikor érek majd haza, de sietek. A kulcsot beraktam a virágok közé. - küldtem el üzenetem gyorsan, majd csak ezután beléptem elméjébe.
- Oké, majd beszélünk. Vigyázz magadra! – válaszolta szinte rögtön utána. Otthagyva Cora gondolatait, tértem vissza Davidhez. Szomorúan vettem észre, hogy egy hatalmas szakadék került kettőnk közé az előbbiek miatt, de határozottan nem bántam meg egyetlen percét sem. Ennek így kellett lennie, és ha ezen nem tudjuk majd átrágni magunkat, akkor már eleve semmi értelme ezt a dolgot kettőnk között erőltetni.