Tudatlanság

Chapter Twenty-six

/Ryan/

Minden porcikám azt suttogta, hogy hiába kértem meg Sarah-t, hogy maradjon nyugton a csinos kis fenekén, semmi ilyesmit nem szabad elvárnom tőle, száz százalék, hogy meg fog lógni. Azonban muszáj volt eljönnöm egy pillanatra és talán, ha sietek, még időben visszatérhetek ahhoz, hogy ne legyen semmi baja. Nem is tudja, hogy mégis mekkora bajban is van jelenleg. Még ha egész életében bajban is volt, az ereje mindig ott volt neki kompenzálásként, de most nincs. Talán csak egyszerű gyengeségként fogja fel a dolgot most, de itt most egészen másról van szó. Sokkal több minden folyik itt kockán, mint azt valaha el tudná képzelni. Sietnem kell.

/Cora/

Még mindig az ölelés hatása alatt lépdeltem a falkaház felé, azonban még csak a közelében sem voltunk, amikor egy hatalmas ordítás töltötte be az erdő csendjét. Egy igencsak ismerős ordítás. Ryan?! Csak nem...? Egy pillanatot sem várva, sebesen száguldani kezdtem a falkaház, vagy legalábbis abba az irányba, ahonnan az ordítást hallottuk. Gondolataimban különféle rémképek jelentek meg megállás nélkül, hiába igyekeztem egyedül a hátralévő útra koncentrálni. Azonban mikor végre elértem a helyet és megláttam a magában dühöngő Ryan-t és a körülötte lévő sötét nyomokat és egy pontban még egy kisebb vértócsát is, amit ha akartam sem tudtam volna nem felismerni, tudtam. Ezúttal, nem csak paranoia volt, amitől féltem, hanem a színtiszta valóság.

/Dean/

Már előre idegeskedve követtem a kétségbeesett Cora után. Olyan gyors volt, akár a fuvallat, ami körbe lengte az erdőt és biztos voltam benne, hogy nem sok halhatatlan tudta volna most utolérni, szerencsére nekem ez a sebesség még nem igazán okozott bármiféle gondot. A látvány igen csak szívfacsaró volt és hiába akartam megfosztani őt ettől, nem tehettem. A jövőben sokkal véresebb látványok várnak majd rá és, bármilyen kegyetlen is lehet ez tőlem, hozzá kell szokni idővel. Az egyetlen, amit tenni tudok érte, hogy a parancs szerint megvédem, amitől csak tudom, kerüljön az bármibe is. Azonban könnyekben úszó tekintete hirtelen az enyémbe vésődött és egy pillanatra azt sem tudtam volna megmondani, ki vagyok, és hol vagyok. Akaratlanul is felé indultam és szorosan a karjaim közé zártam.
- Minden rendben lesz. – suttogtam fülébe, kezemmel simogatva fejét, remélve, hogy ezzel kissé megnyugtathatom.
- Ugye nem halt meg? - kérdezte elfojtott hangon.
- Hát nem te ismered őt a legjobban közölünk? – kérdeztem egy mosolyt erőltetve magamra. Válaszul bólintott egyet és sírása is csillapodni kezdett, már csak néha-néha szipogott egyet. Apró puszikat nyomtam hajába, hogy minél hamarabb megnyugodjon. Egy gyors pillantást vetve oldalra, mértem fel a vérfarkas helyzetét. Teljesen semleges arccal meredt a fatörzseken lévő méregnyomokra, mintha csak tudta volna mik azok. Szemei fáradtak voltak, a fájdalomtól eltorzult az arca és a kezei ernyedten lógtak teste mellett, de mégis, volt benne valami érdekes, mintha csak tudta volna, hogy ez eljön. Percek óta meg sem mozdult, majd hirtelen hátat fordított nekünk, és elrohant a falkaház felé.

/Sarah/

Fogalmam sincs mióta, de csak mozdulatlanul meredtem előre. Amikor felébredtem egy sötét és hideg helyen találtam magamat, ahol az egyetlen fényforrást egy, a szoba másik felében elhelyezkedő gyertya adta. Az egész helységben az összes tárgyat meg tudtam volna számolni egy kezemen. Egy ágy, amin a falnak dőlve ültem, egy takaró a lábamnál, a komód, amin a gyertya van és, ja, igen még van egy párnám is. A szemeim még mindig kissé vontatottan mozogtak és a látvány folyton elmosódott előttem, valószínűleg annak a lila valaminek a hatására. A végtagjaim alig mozognak és még a kezeimet is csak nagy megerőltetéssel tudom megmozdítani, amit az alattam levő fekete padlónak köszönhetek, amibe több vonalban kék kristályok vannak elhelyezve. Akárhányszor közelebb értem a padlóhoz ösztönösen el is húzódok onnan. Pár próbálkozás után ki is derítettem a probléma okát. A kristályokban rejlő kis huncutság az, hogy attól függően, hogy milyen közel vagy, egyre gyorsabban szívja ki belőled a természetes energiákat, és mindez a lehető legfájdalmasabb módon. Habár legutóbb nem is tudtam használni a természetből fakadó erőimet, mégis nyugtalanító volt, ahogy elszivárog belőlem valami, ami egész életemben bennem volt. Ezzel ellentétben, a démoni erők, amik a legutóbbi incidensem óta csak úgy hemzsegtek bennem, változatlanul meg sem mozdultak.

A legnyomasztóbb az egészben mégis az volt, hogy ha valami ilyesmiről tudnak és még valami szuper-duper altató méregük is van, akkor, hogy lehetnék biztos abban, hogy nem tudják, hogy végezzenek egy magamfajtával? Még, ha nekem fogalmam sincs arról, hogy mi vagyok, másnak miért ne lehetne? Valójában azért meredtem a falra szimplán, mióta mindezzel előálltam, mert ha szégyellem is, de halálra rémített ez az egész helyzet. Szabadulni akartam, amint csak lehetséges, de nem láttam kiutat a helyzetből. Hogy őszinte legyek, már csak szimplán ülnöm is megerőltető volt. Még ha nem is voltam a közvetlen közelében a kristályoknak, még így is fájt és még így is szivárgott az erőm, ami képtelenné tett arra, hogy huzamosabb időre koncentrálni tudjak, vagy akár mozogjak. Az érzékeim mintha, csak nem is léteznének a szobán kívül, nem jutottak túl a falakon. Még amikor a klánnál voltam fogságban, akkor sem éreztem magam ilyen elveszettnek, mint most. El kell tűnnöm innen, de... mégis hogyan?