Tudatlanság

Chapter Thirteen

Köszönöm a rengeteg megtekintést és megosztást! :)

A szokásostól eltérően, kínos csendben sétáltunk az iskola udvarára, ahova megbeszéltük, hogy találkozunk a többiekkel. Egészen biztos voltam benne, hogy bár kívülről nem tűnt túl biztatónak az állapotunk, egyszerűen csak mindketten mélyen elmerültünk a gondolatainkban, mert hát, valljuk be, bőven volt miről agyalnunk. Én például azon agyaltam, hogy mennyire rossz döntés volt belemenni abba, hogy folytassuk ezt a dolgot kettőnk között már csak a mai nap miatt is. Legszívesebben még a teremben kinyögtem volna, hogy vissza akarom vonni a döntésemet, de mint azt várhattam volna, nem voltam képes rávenni magam, akármennyire is tisztában voltam, hogy mi lenne a helyes döntés. Viszont lehet, hogy ha a megfelelő körülmények között próbálkozom, akkor sikerülhet. Belegondolva, hogy mennyi minden vár rám és, hogy mekkora felelősséget cipelek a vállamon, bárhogy néztem be kellett valljam, semmi időm sem plusz energiám nincs, amit az esetleges jövőbeli kapcsolati problémákra tudnék szánni. Emiatt pedig a lehető leghamarabb túl kell, hogy essek ezen a beszélgetésen vele. Oldalra pillantva, látva David komoly arckifejezését pedig tudtam, hogy bizonyára meg fogja érteni a döntésemet, még talán ő is lesz az, aki ezt hamarabb felhozza.
- Végre, hogy ideértetek! Mit tartott már eddig? – jelent meg előttünk Cora. Testem összerándult a hirtelen jött hangra, de nem ügyelve rá, inkább csak viszonoztuk köszöntését. Barátnőm küldött egy aggódó pillantást irányomba, majd mégegyszer végigfutva ábrázatunkon meglepetten nézett rám.
- Hát veletek meg mi lett? Úgy néztek ki, mint akikkel felmosták kétszer az iskola koszos folyósóit. – viccelődött tovább.
- Nincs semmi, csak beszélgettünk egyet. – mosolyodtam el kínosan. Nem akartam hazudni, mert tudom, hogy nem esne jól neki, de nem igazán tudtam volna jelenleg elmondani mi történt az utóbbi fél órában.
- Ah, értem. – arcán tisztán látható volt, hogy megértette, hogy nem vagyok abban az állapotban, amin egy-két vicc javíthatna, így inkább ráhagyta a dolgot és szólt Ashton-nak, hogy indulhatunk.

(Meglepetés, annak alkalmából, hogy elértük a 2K megtekintést!^^)

/Cora szemszöge/

Arcomon merev mosollyal húzódtam közelebb Ashton-hoz, szemeimmel folyamatosan az előttünk kullogó párost vizslatva.
- Ugye nemcsak én érzem ezt a hirtelen hőmérséklet csökkenést? – súgtam oda neki kínosan nevetgélve. Tekintve, hogy általában Sarah volt az, aki fenntartotta a hangulatot akár a jelenlétével, vagy a stílusával, rettentően megérződött az egész társaságon, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
- Nem, attól félek, hogy hamarosan egy hóvihar is elkaphat minket, ha ez így folytatódik... - szállt be ő is a helyzet parodizálásába, mire ezúttal őszintén elmosolyodtam.
- Ne is mond! Nekem pedig ezekkel a jégtornyokkal együtt kell majd lennem ugyanabban a légtérben egészen holnapig... - panaszkodtam egy megjátszott hidegrázással. Bár mondjuk, nem viccelnék azzal, hogy már csak a gondolata is borzalmas volt.
- Hát, ha szeretnéd, jöhetsz hozzám is. – ajánlotta fel egy vállvonás kíséretében, mire felvillant a villanykörte a fejem felett.
- Oh! Tényleg? – kérdeztem meg mégegyszer udvariasságból.
- Mhm, persze. Nézhetünk filmet vagy valami, úgyis mindketten éjszakai beállítottságúak vagyunk. – mosolygott le rám biztatóan.
- Ez esetben, elfogadom az ajánlatot! - egyeztem bele egy hatalmas vigyorral arcomon.
- Magára is hagyhatnánk ezt a két jómadarat, tekintve, hogy milyen csodálatos társaságot alkotnak jelenleg... - mondta nagy kínos mosollyal az irányukba mutatva, mire egyetértően bólogattam. Ezután vetettünk egymásra egy pillantást, hogy megnézzük készen áll-e a másik, majd gondolkodás nélkül elhúztuk a csíkot.

Ash házához érve, lenyűgözve bámultam az előttem elterülő hatalmas villára.
- Te itt laksz? - kérdeztem rá az egyértelműre döbbenten. Ash egy hatalmas vigyort eresztett, majd büszkén kihúzva magát ment előre, hogy mutassa az utat.
- Igen, szóval örülök, hogy tetszik. – fordult egy pillanatra hátra, hogy válaszoljon.
- Ugyan már! Nem hiszem, hogy van bárki, akinek ne tetszene! El sem tudod képzelni, hogy most milyen irigy vagyok rád! Nem mintha, amúgy Sarah háza rossz lenne, sőt az is tiszta luxus, de az övé inkább az a pont akkora, amekkora kell családi ház típusú, nem az a meglátod és hanyatt vágod magad rögtön ház. – ecseteltem teljesen extázisban érezve magam már csak a gondolattól is, hogy a ma estémet egy ilyen volumenű házban töltöm.
- Ah, értem. Mióta laktok együtt amúgy? Csak, mert olyan mintha testvérek lennétek, de ugye nem is olyan rég találkoztatok szóval...
- Amióta megtalált az erdőben. – mosolyodtam el nosztalgikusan.
- Igazából nekem is fura még ez az egész, de Sarah mellett minden olyan egyszerű és izgalmas. Biztonságban érzem magam mellette. Gondolom ezek miatt pedig nem volt nehéz ilyen gyorsan közel kerülnünk, meg hát persze a személyiségeink is kompatibilisnek tűnik az eddigi tapasztalataim alapján, szóval aligha volt valami, ami akadályként szolgálhatott volna számunkra... - merültem bele hosszabban a dologba, mire Ash hirtelen megállt, majd egy szomorú, de mégis hálás mosollyal arcán felém fordult.
- Nem ismerem őt csak pár napja, de az szerintem nyilvánvaló, hogy téged már magához is láncolt és én is nagyon hálás vagyok neki, hogy gondoskodott rólad helyettem is. – tárta fel érzéseit, majd rögtön el is fordulva kinyitotta nekem a bejárati ajtót. Tekintve, hogy egy igen kényes témát említett meg boldogan értettem egyet azzal, hogy erről jobb lesz nem beszélni többet. Fogalmam sem volt még egyelőre, hogy mit érzek a dologgal kapcsolatban. Őszintén szólva, bár már hallottam, hogy ez egyfajta elvárás a természetfellettieknél, hogy ha valakit belerángatnak ebbe a világba, akkor arról egy ideig gondoskodnak, de ugye Ash ezt egyértelműen kihagyta velem kapcsolatban, mivel magamra hagyott miután átváltoztam, de nekem nincs semmiféle negatív érzelmem ezzel kapcsolatban. Bár lehet, hogy ez csak azért van, mert ott volt nekem Sarah. Egy mosolyt erőltetve arcomra léptem be a házba, majd ismét teljesen elámulva néztem magam elé. Akármerre néztem, mindenről lerítt, hogy milyen gazdag is a ház tulajdonosa.
- Meg lehet ezt szokni? - kérdezem a mögöttem álló férfitól. Mellém lépett, majd elnevetve magát bólintott egyet.
- Csak időbe telik. Nyugodtan nézz körül, ha szeretnél. Én addig pattogtatok egy kis kukoricát és akkor utána filmezhetünk is. - mondta félig kérdezve.
- Jó ötlet. - válaszoltam, majd el is indultam felfedezni az emeletet.

Vigyorogva dobtam le magam az ágyra a már ki tudja hányadik szobában, élvezve, ahogy a selymes anyag körbeöleli testemet. Azonban ezt hamar meguntam, így türelmetlenül kipattantam és újra megindultam, hogy megnézzem még a hátralévő, szám szerint pontosan négy szobát, de semmi újjal nem találkoztam szembe. Az összes ugyanolyan berendezéssel rendelkezett és az egyetlen dolog, ami más volt a szobákban, az a színviláguk volt. Bár láttam, hogy van még egy emelet felettünk, nem foglalkozva vele visszafordultam. Halkan hümmögve lépkedtem le a lépcsőn, tekintve, hogy befejeztem a nézelődést és készen álltam a következő programra. Viszont rögtön megtorpantam, ahogy egy suhanás szele megcsapta arcomat. Fejemet felkapva pedig egy kattanás hangja mellett Ashton alakjával találtam szembe magamat kezében egy fényképezőgéppel.
- Hékás! Mi vagyok én, valami fotómodell? – háborodtam fel azonnal.
- Igazából nagyon is úgy néztél ki. Egy fotós számára kihagyhatatlan pillanat volt, de természetesen kitörlöm, ha zavar. - magyarázta, én pedig elpirulva, fordítottam el a fejemet.
- Megtarthatod, csak mutasd meg milyen lett! – követeltem az orrom alatt motyogva. Válaszomat hallva, elnevette magát, de aztán rögtön oda is jött hozzám, hogy megmutassa a fotót. Rápillantottam, majd egy halk „oh"-t hallatva csodálkoztam el, ugyanis bármiféle gúny nélkül állíthatom, hogy ez a fotó életem képe. Jó hatással voltak rám a vámpírgének az már biztos!
- Hát ez tényleg nagyon jó lett! - mondtam még percekkel később is lenyűgözve, ő pedig büszkén kihúzta magát.
- Köszönöm, de a modell teszi a fotót. Ha nem lennél vámpír, akkor még modellnek is mehettél volna.
A bóktól zavarban érezve magamat siettem el inkább mellette, elterelésként rákérdezve, hogy hol fogunk filmezni.
- Ah, nyugodtan ülj le oda a kanapéra. Egy pillanat és jövök én is, csak kihozom a nassolni valót. - mondta és el is indult a másik irányba. Arcomat legyezve, sietve leültem a kanapé egyik szélére, majd hátradöntve fejemet vártam, hogy Ash is megérkezzen.
Épp, hogy befejeztem a gondolatmenetet, már meg is jelent kezében két szívószálas, fedeles üvegpohárral, ami vérrel volt megtöltve, valamint két tál pattogatott kukoricával. Számat ösztönösen megnyaltam, ahogy megéreztem a vér illatát, majd ijedten kaptam oda kezemmel. Erről sürgősen le kell szoknom!
- Megkérdezhetem, hogy honnan szerzed a vért? Mármint, gondolom, csak nem véreztetsz állatokat a pincédben. – érdeklődtem, miközben gyorsan felállva segítettem neki lepakolni az asztalra.
- Van egy vámpírok által fenntartott vállalkozás, ahol az emberek vért adhatnak.
- Ez komoly? – kérdeztem vissza ledöbbenten.
- Igen, de persze meg is kérik az árát. Olyan ez, mint az embereknek a jó minőségű bor. – magyarázta el türelmesen. – Majd megmutatom, hogyan rendelhetsz vért tőlük, ha meguntuk a filmezést.
- Köszönöm. – mosolyodtam el hálásan.
- Ugyan, nyugodtan kérdezz, ha van bármi amit nem tudsz. Ez a dolgom! – tette kezét vállamra biztatóan.
- Na, mit nézünk? – kérdeztem rá, még csak nem is sejtve, hogy micsoda lavinát indítottam el ezzel...