Tudatlanság

Chapter Fourteen

/Visszaemlékezés/

- Lana! Gyere már! - húztam nevetve magam után a lányt kezénél fogva. Az erdő így ősszel is ugyanolyan szédítően szép volt, ahogy általában, de úgy igazán, csak a minden színben pompázó lehullt levelek tették különlegessé. Miután megérkeztünk az általam igen gyakran látogatott mezőre, lehuppantam a levelek közé és kifújtam a levegőt. Darlana fújtatva ült le mellém kezeit összefonva.
- Sarah! Tudod, hogy utálok az erdőben lenni! Bármelyik pillanatban ránk támadhat egy medve, puma, tigris, orrszarvú vagy akár egy csapat farkas is! - sorolta paranoiásan figyelve minden bokrot körülöttünk. Nevetve figyeltem panaszkodását, majd átöleltem őt nyugtatásképpen.
- Ne félj, majd én megvédelek! Tudod, hogy csak egy szavadba kerülne és még az összes ötödikes fiút is megleckéztetném. Ezek az állatok sem különböznek nagyon tőlük. Őket is simán lerendezem. - mondtam magabiztosan vállat vonva, majd játszadozni kezdtem a levelekkel. Lana mindig is szerette nézni, ahogy az erőmet használom. Remélhetőleg majd ettől lenyugszik. Mosolyogva pillantottam oldalra, hogy ellenőrizzem, bevált-e a tervem. Vidáman vettem tudomásul, hogy sikerrel jártam, tekintve, hogy Lana arcán egyedül csodálattal figyelte, ahogy a levelek röpködnek körülötte. Ravasz mosolyra húztam a számat, majd a levelek megtámadták és csikizni kezdték őt. Én nevetve figyeltem, ahogy barátnőm könnyezve kérlel, hogy fejezzem be. Eleget téve kérésének vissza helyeztem a kezem magam mellé és vigyorogva nézek rá.
- Meg ne próbáld még egyszer ezt, Rara! - mutatott rám fenyegetve, mire én vigyorogva felhúztam egyik szemöldökömet, jelezve, hogy egy kicsit sem hatott rám a fenyegetése. Legyintve motyogott egyet az orra alatt, majd kinyújtott nyelvvel, hagyta, hogy megöleljem. Egy pillanattal később azonban ő is elmosolyodott és viszonozta cselekedetem. Miután kiölelgettük magunkat, egymás mellé leülve beszélgettünk és figyeltük a tájat vagy éppen azt, ha használtam az erőmet valamire.

Már egy ideje csak némán figyeltük a fákat, amikor egy faág éles reccsenése megzavarta a kialakult idillt. Lana sikkantva ugrott egyet, míg én beleszagoltam a levegőbe, hogy kiderítsem ki vagy mi lehet az. Szemeimet lehunyva koncentrálni kezdtem a levegőben lévő szagokra, ahogy azt nem is olyan régen tanultam. Viszont egy pillanatba sem telt, orromat elárasztotta a démonok rothadó szaga, így gondolkodás nélkül fogtam Lana karját, felrántottam őt a földről, hátamra kaptam testét és futni kezdtem. Az ösztöneim sikoltva jelezték, hogy amint csak lehet, tűnjek el onnan, de tudtam, hogy hiába, mert bekerítettek. Akármennyire is erős vagyok, a démonok egy teljesen másik szinten voltak hozzám képest. Viszont Lanaval az oldalamon nem állhatok csak úgy meg, még ha lehetetlennek is tűnik, miatta meg kell próbálnom. Egy kisebb védőburkot kialakítva magunk köré futottam tovább. Lana az ijedtségtől már rég ájultan támaszkodott rám teljes testével, míg én könnyeimet visszatartva igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet kihozni magamból. A démon meglátva, hogy közeledem elégedetten elmosolyodott és karjaival készült, hogy elkapjon, azonban ezt kihasználva, ugrottam egy nagyot és a fák ágain haladva egy ideig végre kiértem az erdőből. Szememmel kinéztem magamnak egy szűk helyet két épület között, majd mindent beleadva rohanni kezdtem felé. A rothadó test szaga még mindig erőteljesen érződött, így tudtam, hogy ha szereztem is valamennyi időt, akkor az vészesen közeledik a végéhez. Így miután leraktam a betonra barátnőmet gondolkodás nélkül eltüntettem illatát a levegőből és visszamentem a démonok felé, hogy eltereljem róla a figyelmüket. Azonban, amint kiléptem az épület takarásából tekintetem kölcsönösen összetalálkozott a démonokéval. Viszont nem volt választásom, az engem körülvevő burkot áthelyeztem barátnőmre, majd enyhén remegő kezekkel feléjük futottam kezeimmel erőt gyűjtve a környezetemből. Egy csatakiáltás keretében pedig eleresztettem egy hatalmas tűzgömböt feléjük. Szemükben egy pillanatra félelem csillant, viszont rögtön utána észhez is kaptak és egy sötét burkot vontak maguk köré, ami bár nem teljesen, de többnyire kivédte támadásomat. Kétségbeesetten hívtam elő ezúttal egy kis szelet igyekezve meggátolni őket attól, hogy a közelembe jussanak, miközben erősen koncentrálva megpróbáltam az elméjükre is hatni. Bőrük a szélben repkedő ágakat könnyűszerrel kivédték, azonban az erőm okozta szeleket már nem tudták, így testükükön számtalan vágás képződött. Ha pedig mindez nem lett volna elég, egy pillanat múlva pedig sikerrel jártam, aminek hatására a fejüket fogva, ordítva dőltek a földre. Látva, hogy sikeresen felülkerekedtem rajtuk, annak ellenére, hogy egy nálam elméletileg sokkal erősebb lényről volt szó, szám mosolyra húzódott és kezeim sem remegtek már tovább. Viszont a sikerélményem nem tartott sokáig, mert hirtelen egy újabb démon jelenlétét éreztem meg a hátam mögül, ami miatt a koncentrációm megtört és az ordítások is elnémultak. Fejemet ijedten hátrakaptam, hogy felmérjem kivédjem a közelgő támadást, de nem voltam elég gyors és a sötét erő egyenesen a mellkasomba hatolt. A fájdalomtól felordítottam és az erő hatására repültem neki egy közeli fa törzsének, amely megrepedve állította meg testemet. Az újabb sérülés hatására kikerekedtek szemeim és ezúttal némán fogadtam a belém nyilalló fájdalmat. Torkomban egy kellemetlen érzés gyülemlett fel, majd erőtlenül köhögtem fel egy adag vért.
- Ugh. – nyögtem egyet a könnyeimtől homályosan látva. Egyáltalán nem voltam előnyös helyzetben. Nem is értem mit gondoltam... Ha egy pillanatra felül tudok kerekedni rajtuk, akkor már győztem is? Dühösen szorítottam kezeimet ökölbe, majd igyekeztem nem mozdulni, hogy a testem mindenféle akadály nélkül nekikezdhessen a gyógyulásnak.
- Ha! – kapott fel a földről torkomnál fogva a démon, aki hátba támadt, mire kezeimet övére téve próbálkoztam őket lehámozni, hiába.
- Mit akarnak? – nyögtem ki nagy nehezen, tekintve a testem jelenlegi állapotát.

- Egy saját katonát. Egy boszorkányt. – közölte egy szadista mosollyal ajkain, mire mosolyogni kezdtem. Találkoztam már a fajtájukkal és világosan megmondták, hogy bár rendelkezek olyan erővel, amit ők is birtokolnak, de én egyértelműen nem tartozom közéjük.
- Minek örülsz? – kérdezett vissza gúnyosan, arcán tisztán észrevehető idegességgel.
- Annak, hogy nem vagyok boszorkány. - válaszoltam.
- Azt hiszed okos vagy, mi? Most lebegtetted a leveleket a szemünk láttára! Még is miért ne lennél boszorkány? Chh... – rohant ki válaszom hallatára és egyúttal a torkom körüli kezek szorítása is felerősödött. Ijedten kaptam levegőért, azonban az nem jutott el a tüdőmig bármennyire is szerettem volna. Szemeim dühösen villantak irányukba és éreztem, hogy valami egészen sötét erő kezd eluralkodni rajtam. Helyzetemet tekintve pedig, hezitálás nélkül hagytam, hogy felülkerekedjen. A düh szétáradt egész testemben és elvesztettem testem felett az irányítást. Aligha észlelve a történéseket, homályosan érzékeltem a világot magam körül. Egyedül a düh égető lüktetését éreztem tisztán, majd hirtelen pattant valami bennem és egy ismeretlen erő árasztotta el a testemet. Ajkaimra széles mosoly húzódott és tekintetem vidáman csillogott. Furcsa bizsergést éreztem végtagjaimban és pillanatokon belül ki is derült miért.
- Mi a ...? – suttogta az engem tartó démon ábrázatomat látva, majd felordítva hátrált el tőlem.
- Oh, jaj! Azt hittem éppen csak megfogtam, de aztán ez lett. – mondtam szomorkásan feléjük tartva a lény leszakadt karját.
- Mi legyen most? – kérdeztem halkan nevetgélve. A többiek tekintete mérhetetlen félelemmel telt meg és egyikük még remegni is kezdett. A bennem lévő erő könyörögve kérlelt, hogy engedjem szabadjára, én pedig örömmel tettem eleget kérésének. Hirtelen egy hatalmas energiabomba tört fel belőlem, ami olyan erős volt, hogy nemcsak elrepítette a körülöttem lévő összes démon egytől egyig, de még ki is ütötte elsőre a többségüket. Tekintetem végigfutattam rajtuk, majd megálltam azon, amelyik egy bokor felé kezdett kúszni. A ruhájánál fogva megfordítottam, majd lábammal a földhöz tapasztottam.
- Ki küldött? - kérdeztem, mire felhördült és egy adag vér jött ki szájából. Nem az a megszokott, karmazsinvörös színű, nem ám! Ez fekete volt, mint az éjszaka. Démon vér. Kérdésemre azonban nem érkezett válasz, csupán megállás nélküli kétségbeesett fejrázás, így hagytam, hogy a bennem izgatottan mozgolódó erő újból kiszabaduljon.
- Ch. – szólaltam meg irritáltan, majd ellépve a testtől elhagytam a helyszínt.

//

- Sarah! Minden rendben? - hallottam meg David hangját. Hangjára meglepetten kaptam fel a fejemet.
- Persze, csak elbambultam. – mondtam egy gyors mosolyt villantva felé.
- Gyere. – mondta, majd kezét nyújtotta felém. Vetettem rá egy pillantást, majd megragadva karját hagytam, hogy vezessen.
- Nem tudom, hogy mi volt ez az előbb, de ugye tudod, hogy ha van valami, akkor nyugodtan elmondhatod? - kérdezte, mire egy pillanatra megremegett a mosolyom.
- Persze és köszönöm. – válaszoltam hálásan, majd lehajtva a fejemet inkább a földet kezdtem el nézni. Azonban David hirtelen megállt, így újból felkényszerültem nézni.
- Egy ölelés? – kérdezte egy lágy mosollyal figyelve reakciómat.
- Elfogadom, de nem azért mert bármi gond lenne! – kötöttem ki mutatóujjamat felmutatva.
- Hát hogyne, persze. Na, gyere. – mondta mosolygós hangom, mire mormogtam egyet orrom alatt, de egyúttal gondolkodás nélkül karjai közé is bújtam. Testemet jóleső melegség töltötte el, ami miatt önkéntelenül is őszintén elmosolyodtam és fejemet mélyebbre fúrtam ölelésében. Egy ideig így maradva, mindketten csendben élveztük egymás közelségét, majd eltolva magamtól testét jeleztem, hogy most már mehetünk.