Tudatlanság

Chapter Five

    Mikor visszaértem, a kavargó gondolataim miatt úgy döntöttem, hogy a tanulás helyett inkább lemegyek edzeni. A napom ezt követően felettébb unalmasan telt, így semmi említésre méltó dolog nem volt. Egészen estig.
    Épp készülődtem az alváshoz, amikor úgy éreztem mintha valaki figyelne. Felkaptam a felsőmet majd szép lassan az ablakhoz sétáltam. Néhány centire lehettem a faltól, amikor egy reccsenés és néhány kisebb nesz ütötte meg a fülemet. Megtorpantam, majd határozott léptekkel indultam meg újból. Odaérve megkapaszkodtam az ablak szélébe és fülelni kezdtem. Mivel az erdőben éjjel elég sötét van, ezért másik részemet elővéve, farkas szemmel kezdtem figyelni az erdő összes mozgó dolgára. Hirtelen az egyik törzs mögül egy kéz nyúlt ki, így arra felé kezdtem fókuszálni. Frusztrált lihegést és a szív dobogásának hiányát fedeztem fel, így egyből tudva, mivel van dolgom. Egy sóhajtást követően, nagy lendületet véve kiugrottam az ablakon, majd tompa zajt hallatva érkeztem a házam mögötti sík területre. Néhány lépést téve igyekeztem, óvatosan megközelíteni. Ennyit a két nap nyugalmamról.
- Hé, nyugodtan gyere elő. - suttogtam a lehető leghalkabban, hátha elő tudom csalogatni a fa mögül. Bárki is lehetett az, olyan rémült volt, hogy koncentráció nélkül is színtisztán éreztem mindent, amit ő is. Azonban mondatommal csak annyit értem el, hogy visszafolytotta a lélegzetét.
- Csak segíteni szeretnék. - szólaltam meg halkan. Ezúttal sikeresen, hiszen a törzs mögül előbukkant egy apró kétségbeesett arc, majd szépen lassan egész testével ellépett onnan.
- Nincsen semmi gond. Gyere nyugodtan! - próbáltam bátorítani. Ahogy végigpillantottam rajta, kisebb szakadásokat és koszfoltokat fedeztem fel rajta, valamint két hatalmas vércsíkot a nyaka bal oldalán. Egy újszülött. Az arca sima volt és hófehér, mint minden vámpírnak. Óvatosan lépkedett felém, aminek kifejezetten örültem, de nem mertem én is közelíteni. Kíváncsian figyeltem arckifejezéseit, amelyek összevissza váltogatták egymást. Bizonyára nagyon össze lehet zavarodva most. Még szerencse, hogy én találtam rá és nem a farkasok vagy valaki rosszabb!
- Szia... - szólalt meg félénken.
- Szia ... Te mit csinálsz itt? - kérdeztem óvatosan tőle, habár tisztában voltam vele, hogy ez egy elég buta kérdés, tekintve, hogy az újszülöttek az átváltozást követő néhány évre megfeledkeznek előző életükről.
- Én... Nem tudom. Itt ébredtem az erdőben és láttam a fényt, így idejöttem. Nem emlékszem semmire. - mesélte ijedt hangon.
- Gyere, menjünk be. - javasoltam, majd elindultam befelé, remélve, hogy követni fog. Egy pillanatig csendben állt ott, majd ő is megindult utánam. Őrület ez a nap...
- A nevem Cora. Ezen kívül, sajnos semmire sem emlékszem, csak arra, hogy hogyan nézek ki. - szorult el a hangja.
- Nem lesz semmi baj! Az emlékeid vissza fognak jönni és addig is én segítek. Rendben? - kérdeztem komolyan nézve rá.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy, de mi lesz, ha nem jönnek vissza? Egyáltalán, miért vagy ilyen kedves? - kérdezte zavartan.
- Szeretem azt gondolni, hogy ilyen a természetem. - válaszoltam egy aprót felhorkantva mondatom végén. A bejárati ajtóhoz lépve gyorsan kinyitottam azt, majd előre engedve őt vártam meg míg belép. Miután én is bent voltam, bezártam azt és a nappaliba vezetve őt, leültem a kanapé egyik pontjára, majd a mellettem lévő helyre invitáltam.
- Jaj, de illetlen vagyok! Kérsz valami inni? - pattantam fel fejemhez kapva.
- Nem is. Jobb kérdés: meggyes teát vagy kakaót? - kérdeztem, korrigálva előző kérdésem.
- A meggyes tea jól esne. - mondta, így el is indultam, hogy elkészítsem. Épp öntöttem a forró vizet a bögrébe, amikor eszembe jutott, hogy valami ruha is kéne neki. Na meg, ha már itt tartunk, akkor az sem ártana, ha megnézné mi van nála, nem igaz?
- Cora megnézted már, hogy van e valami a ruhád zsebében? - kérdeztem meg.
- Még nem. - hallottam meg a válaszát, mire átjárt az izgalom.
- Telefon! Van nálam egy telefon! Jaj, istenem csak legyen benne valami. Kérlek! - hallgattam gondolatmenetét.
- Le van merülve. - szólalt meg dühösen, mire felkuncogtam. Azon még segíthetünk.
- Van egy töltő a szobámban az íróasztalomon. Szaladj fel érte nyugodtan! Jobb oldali szoba az emeleten. - igazítottam útba. Remélem sikerül megtalálnia. Kezembe fogtam a most már teli bögrét és gyors léptekkel én is felmentem utána.
- Na? Megtaláltad? - érdeklődtem, amint beléptem az ajtón. Válaszul telefonját felém fordította, amelyen az akkumulátor töltésekor előjövő animáció látszódott. A teát az asztalra rakva, ültem le mellé, mivel nagy valószínűséggel egy ideig itt akar, majd ülni. Egy picivel később izgatottan nyomott rá a bekapcsoló gombra, ami rögtön bekapcsolódott. A helyzet nyomásának hatására még levegőt venni is elfelejtettünk. Igen, mindketten.
- Menj a képekhez először! - mondtam neki most már félve. Viszont az ami fogadott kicsit megdöbbentett. Az egyetlen kép róla és egy lányról készült, akit ismertem. ISMERTEM. TE JÓ ÉG. Ekkor Cora egy sóhajtás kíséretében kilépett.
- Cora ... - szólaltam meg halkan és döbbenten felé fordultam.
- Ismerem azt a lányt! - mondtam el neki is, majd felpattanva odasiettem az asztalomhoz, amelyen ott pihent a telefonom és magamhoz véve, kezdtem keresni Leila számát.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Cora.
- Felhívom. - motyogtam az orrom alatt. Majd rányomtam a hívás gombra, amint megtaláltam a számát, felhívtam és kihangosítottam. Kicsengett, de pár jelzést követően nem Leila, hanem az édesanyja vette fel.
- Halló? - szólalt meg Marie.
- Csókolom, Leila egyik régi ismerőse vagyok. Egy fontos dologgal kapcsolatban keresném, ha tudná adni, kérem. - mondtam majd vártam.
- Sajnálom, de Leila eltűnt a barátnőjével együtt. A lányom halott, a barátnője pedig még mindig nem került elő. - mondta keserűen, mire kisebb sokk ért.
- Jézusom! Őszinte részvétem. A lánya egy kedves lélek és nem ezt érdemelte volna. - szólaltam meg újból, tömény keserűséggel és szimpátiával hangomban. El sem hiszem, hogy az a lány, akit ismertem, ilyen sorsra jutott. A legangyalibb emberek egyike volt, ebben biztos vagyok. Azonban most ideje volt másra is koncentrálom.
- Megkérdezhetem esetleg, hogy hogy hívták a barátnőjét? -szedtem össze magam, amennyire csak tudtam. Sajnos, hiába veszítettem már sokat, ezt az érzést soha sem fogom megszokni.
- Cora Folks. Ő is egy kedves lány volt, de nagyon zárkózott is, mert a szülei nem épp úgy bántak vele, ahogy azt egy gyermek megérdemli. - mesélte el, mintha csak a másik lányáról beszélt volna. Borzalmas, hogy mindig a jó emberek kapják a legcsípősebb pofonokat az élettől.
- Értem, köszönöm és sajnálom, hogy éppen ilyenkor zavartam! Ha bármire szüksége lenne nyugodtan hívjon fel. Sokat köszönhetek Leilának és szívesen segítenék bármikor. - kezdtem el búcsúzkodni.
- Köszönöm, drágám, de hacsak nem tudom visszaadni a lányom, akkor nem hiszem, hogy sokat segíthetnél. - mondta keserűen.
- Sajnálom.. - suttogtam halkan, remélve, hogy nem okozom még több bántódást.
- Vigyázz magadra. - hallottam meg, ahogy hosszas hallgatás után elköszön, majd rögtön le is tette a telefont. A készülék sípolva jelezte, hogy vége a hívásnak, így a fülemtől elemelve azt fordultam a mellettem ülő felé. Cora, aki valószínűleg hallotta az egészet, arcán könnyek százaival meredt maga elé és nem tudtam semmit sem tenni ellene. A tehetetlenség és a látvány hatására megszakadt a szívem, de képtelen voltam nem magam elé helyezni az ő sorsát. Hiszen egyértelmű volt számomra, hogy az ő fájdalma valószínűleg sokkal rosszabb, mint az enyém, mert ha más nem is, de legalább az emlékeim itt vannak számomra. Neki nincs semmije.
- Megölelhetlek? - kérdeztem halkan szipogva, mire keserűen elmosolyodott és bólintott. Én pedig nem haboztam, eleget téve szavaimnak, karoltam át jó szorosan és nem érdekelt, hogy alig ismerem. Támaszra volt szüksége és én szívesen vállaltam fel ezt a szerepet. Miközben egymást ölelve sírtunk, gyászolva a veszteségeinket, valahol odabent éreztem kialakulni egy köteléket. Egy érzelmi köteléket, ami habár ajándéknak kellene számítson, egyszerűen nem tudtam nem rossz érzéssel rátekinteni. Mint az már említettem, túl sokszor veszítettem már.
    Már fél órája csak sír és sír, megállás nélkül és nem tudom, mi más tehetnék érte. Ő kért meg, hogy hagyjam magára, de talán jobb lenne pontot tenni a végére. Viszont most már ideje lenne, lefürödni és aludni. Az ajtófélfának dőlve óvatosan szólásra nyitottam a szám.
- Hé, gyere zuhanyozz le, én addig keresek valami ruhát neked estére. - szólaltam meg lágyan. Kérésemnek eleget téve, komótosan felkelt az ágyról és mellém lépve pillantott rám, várva, hogy mutassam az utat. El is indultam a fürdőhöz, majd odaérve egy törölközőt vettem elő, amit átnyújtottam neki és már távoztam is. Bementem a gardróbomba, elővettem egy szűk fekete felsőmet, ami talán nem fog annyira lógni rajta, meg egy rövidnadrágot is levettem a többi közül, majd visszamentem a fürdőbe. Résnyire kinyitottam az ajtót és ráraktam a pultra a ruhát, ügyelve a privát szférák megtartására.
- Hoztam neked pizsamát, remélem jó lesz.
- Köszönöm.
Miután gyorsan megágyaztam magunknak, lefeküdtem az egyik kanapéra, magamra húztam a takarót és relaxáltam. Pár perc múlva meghallottam lépteit, így kinyitottam a szemem és véget vetve a sziesztámnak, ránéztem.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Még mindig szeretnéd visszakapni az emlékeid? - tettem fel kérdésemet a helyzethez mért komolysággal. Sóhajtott egyet.
- Nem tudom. - válaszolt halkan. Hosszú hallgatás után, eszembe jutott, hogy még nem is tudja a nevem, így gondoltam egye fene, benyögöm, hátha érdekli.
- Egyébként, Sarah vagyok. - törtem meg a csendet, enyhén hadarva.
- Jó éjszakát, Sarah. - mosolyodott el.
- Jó éjt, Cora.

/Álom/

    Üdv újra puha, csiklandozó fű, kellemes napsütés, virágos rét és suttogó erdő. Na meg, persze, üdv "valaki figyel" érzés.
- Újra itt? - hallom meg hangját, mire elmosolyodtam és  egyúttal fel is álltam a földről.
- Újra itt. -  mondtam vidáman, majd elindultam felé, aki éppen az egyik fát támasztva, mért végig.
- Heló, királylány! - köszönt, amint odaértem mellé.
- Heló, idegen! - viszonoztam a gesztusát, majd egy másik fának dőltem én is. A becenév hatására apró ráncok gyűltek homlokán, de rögtön el is tűntek, mintha ott sem lettek volna.
- A segítségedet kérném valamiben. Azt hiszem jól jönne egy kis tudás. Mennyit tudsz a természetfelettiekről? - kérdezte.
- Sok mindent. - mondtam neki mosolyogva. A boszorkányközösséggel töltött időm során több ezer oldalt magam mögött hagytam, így viszonylag nagyobb tudással rendelkezem azóta.
- Értem. Nos, nem tudsz véletlenül egy módszert arra, hogy valakit leszoktassunk az emberi vérről? - kérdezte, mire felkuncogtam. Ez egyáltalán nem kötődik a lexikonomhoz. Ez a kreativitáson múlik.
- Hmm... Mennyire lehetek kegyetlen? A kiéheztetés és állati vérrel etetés egy bezárt helyen? - gondolkoztam hangosan. David felnevetett, majd rám emelte kék íriszeit.
- Köszönöm, mindenképp kipróbálom. Esetleg, azt tudod-e, hogy mi lesz akkor, ha megölünk egy ősvámpírt? - na ez már lexikon szükséges.
- Kihal az egész vámpírvérvonal. Akiket átváltoztatott és így tovább végig mindenki. Olyan lenne, mint egy egész családfa kiirtása. - mondtam a lehető legrosszallóbb hangomat elővéve.
- Rendben. Most viszont beszéljünk inkább valami másról. - terelt mosolyogva.
- Na és miről is pontosan? - kérdeztem huncut mosollyal.
- Hmm... Például a múltkoriról? Vagy akár folytathatnánk is a múltkorit. - mondta, majd egy gyors mozdulattal két kezét a derekam köré fonta és szinte rám préselődve, hajolt le, hogy velem egy vonalban legyen. Mosolyom még szélesebb lett és számat beharapva vártam, hogy megtörténjen az első.
- Tudod nehezen fogom vissza magam. Főleg, ha valaki ennyire vonz, mint te. - suttogta rekedtes hangon ajkaimra, amibe egész testem beleborzongott.
- Akkor ne fogd vissza magad! - suttogtam én is, amire válaszul egy ravasz mosoly csúszott cseresznyepiros ajkaira. A következő pillanatban pedig, mintha én lennék az oxigén, amit már oly régóta mellőzött, tapadtak ajkai az enyémekre és egy lágy mégis akaratos csókot lehelt rájuk. Majd még egyet és még egyet, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy képtelenek vagyunk elválni egymástól. Egyre vadabbá és vadabbá váltunk. Az érzés leírhatatlan és tökéletes volt, legszívesebben örökké ebben a pillanatban ragadtam volna. Azonban hirtelen válunk el mindketten és lihegve nézünk egymás szemébe, még mindig az előbbi hatása alatt állva. Kaján vigyor került arcára, majd még egy utolsó puha csókkal lepett meg. Tökéletes.