Tudatlanság

Chapter Seventeen

Felébredve ugyanott találtam magam, ahol tegnap minden kezdődött. Azonban velem ellentétben a fürdő teljesen érintetlen volt. Végignézve magamon a rémálomnak szintúgy nem maradt semmi fizikai nyoma a testemen. Természetesen azt leszámítva, hogy még csak meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy lássam a bennem lévő irdatlan mennyiségű démoni erőt.
- Sarah! Hol vagy? – hallottam meg pár pillanatra rá David hangját a mellettem lévő szobából, mire idegesen emeltem fel kezeimet, tudva, hogy jelenleg képtelen leszek irányítani az erőt, ami felgyülemlett bennem. Az ajtóra vezetve tekintetem dühösen figyeltem, ahogy a halhatatlan mit sem sejtve egyre csak közeledik.
- Sarah?
- Menj innen! Most. – szólaltam meg határozottan. Viszont mintha csak a falhoz beszéltem volna, utasításomat követően ahelyett, hogy hallgatott volna rám, halálra rémülten rontott be.
- Sarah? - vett észre David és egy szempillantás alatt előttem termett, hogy közelebbről is szemügyre vehessen. Egy fáradt mosolyt erőltettem magamra, hogy fenntartsam a látszatot, ha már nincs más választásom. Kezeivel óvatosan felém nyúlt, hogy felsegítsen, azonban ezt látványosan figyelmen kívül hagyva, inkább felkeltem magamtól és a szobámba indultam.
- Jól vagyok. – közöltem lágy hangon, remélve, hogy végre valahára hallgat majd rám és elhúzza a csíkot a közelemből.
- Miről beszélsz? A fürdő padlóján ülve találtalak meg a tegnapi ruhádban és egyértelműen van valami baj már csak az alapján is, ahogyan viselkedsz most! – rohant ki a hátam mögött, aminek hatására kattant valami bennem és halkan felnevettem, majd felé fordulva megragadtam testét a nyakánál fogva. Ijedten kezeimhez kapott, próbálva lehámozni őket nyakáról, ami rohamosan fehéredni kezdett a nyomás hatására.
- Azt. Mondtam. Hogy. Tűnés. Mit nem lehet ezen megérteni? Más nyelven beszélek? Hmm? – kérdeztem idegesen közelebb húzva arcát enyémhez, mire kikerekedtek szemei. Szája szólásra nyílt azonban rögtön utána be is csukódott.
- Sejtettem. – mondtam unottan, majd elengedtem őt. – Kifelé.
Szavaimat hallva még egy ideig hitetlenül meredt rám, majd mikor kezemmel az ajtó felé mutattam jelezve, hogy még mindig várok, fogta magát és egy szempillantás alatt el is tűnt. Még hallottam, ahogy hirtelen diskurálások hangoznak fel, majd egy veszekedés tompa hangja is eljutott még hozzám, azonban utána önkéntelenül elvesztve egyensúlyomat zuhantam a padlóra.

/ / / / / / / / / / / / / / / / /

Levegő után kapva nyitottam fel szemeim és egyből Davidre esett pillantásom, aki valamilyen okból kifolyólag mellettem volt. Az ágy oldalának támaszkodva, csukott szemekkel pihent. Nyakához pillantva összerezzentem, ahogy megláttam a tenyérnyomokat, illetve a még mindig enyhén porcelánszínű foltokat bőrén. Kezemmel elgyengülve támaszkodtam meg, a hirtelen jött szédülés miatt. Motoszkálásomra ijedten fordult felém, valósínűleg félve, hogy még mindig nem tértem magamhoz. Viszont, amint meglátott megnyugodva fújta ki a levegőt és egy kisebb kacaj is elhagyta száját. Viszont a nyaka kicsit sem nézett ki jobban, így aggódva szuggeráltam szemeimmel a sérült területet. Vajon halhatatlanokat is tudnék gyógyítani az erőmmel? Úgy, mint magamat? Bár, ki tudja milyen mellékhatásokkal járna...
- Nem gyógyulsz. - szólaltam meg halkan.
- Valaki, akit szeretek a nyakamnál fogva megragadott. Szerinted miért? - hunyta le újból szemeit. Ah, a lelki trauma megakadályozza a gyógyulásban. A bűntudat elárasztott, de képtelen voltam bármit is mondani. Volt egyáltalán bármi, amit mondhattam volna? Dühösen ajkaimba haraptam, majd bólintottam egyet és inkább visszafeküdtem. Ezek szerint nincs gond, csak össze kell szednie magát, nem? Aztán be is fog gyógyulni a sérülés, amit okoztam. Kínosan elmosolyodtam, majd lecsuktam a szemeim. Azonban egy bizonyos valakinek, teljesen más ötletei voltak. Egy ajtócsapódást követően Cora rontott be hisztérikusan az ajtón, valószínűleg miután meghallotta beszélgetésünket.
- Sarah? - futott mellém rögtön, ahogy meglátta nyitott szemeimet, amit látva, elmosolyodva ültem fel újból az ágyamban.
- Helló, Cora. – köszöntem neki igyekezve a lehető legmegnyugtatóbb látványt nyújtani.
- Mi történik veled? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva törekvéseimet. Szomorúan elmosolyodtam, majd kezeimet ölembe ejtve kezdtem figyelni őket.
- Csak meglátogatott egy régi ismerős ismerőse? – pillantottam fel kínosan elmosolyodva. David hitetlenül felnevetett, majd óvatosan felkelt a padlóról.
- Elmentem ránézni a gerlepárra. – közölte terveit, mire elmosolyodva bólintottam egyet.
- Rendben, ha lehet jobb is lenne, ha mostantól ott is maradnátok. Majd néha beugrom egy gyors ellenőrzésre, ha baj van, akkor telefonáljatok. – tettem hozzá, mire meglepődve felém kapta fejét.
- Mi? – kérdezett vissza, azonban nem volt szándékom bármit is hozzátenni. Cora kínosan felszisszent mondandómat hallva és inkább elkezdett az ablakon kifelé nézelődni.
- Ugye csak viccelsz? – pillantott rám dühösen.
- Tényleg jól vagyok már és lerendeződött minden, azonban nem akarom, hogy ha bármi történne legközelebb, a közvetlen közelembe legyetek. – közöltem, rendületlenül állva tekintetét. Válaszul motyogott valamit az orra alatt, majd fogta magát és köszönés nélkül elviharzott.
- Sarah, nem gondolod, hogy egy kicsit túlzásba vitted most ezt? – kérdezett rá óvatosan Cora, aki velem együtt David hűlt helyét figyelte.
- Nem, mert egyszerűen nem hallgat rám, ha nem ebben a stílusban adom át neki a szándékaimat. Makacsul beleavatkozik mindenbe miközben elméletileg megbeszéltük, hogy ki miért is van itt és milyen szerepe van. Mit csinált volna, ha meghal miattam? Én mit csináltam volna? Szerinted hogyan éreztem volna magam? Ha nem képes ezt felfogni, akkor jobb, ha távol marad. – akadtam ki, még levegőt is elfelejtve venni. Cora nagyokat pislogva figyelte ezt, majd mikor befejeztem lesütötte szemeit és vállamnak dőlt.
- Értem, sajnálom, hogy kérdőre vontalak. – mondta bűntudatosan, mire újra elöntött a düh.
- Ne kérj már bocsánatot! Minden jogod megvan, hogy kérdezz, mert anélkül nem értenél meg soha. – fakadtam ki megint, majd hirtelen felnyögtem, ahogy fejembe belenyilallt a fájdalom.
- Sarah! – szólított ijedten vállamra téve kezeit.
- Ugh, nyugi, csak szükségem van egy kis időre. – mondtam nyugtatásképpen, azonban úgy tűnt, pont az ellenkezőjét értem el vele.
- Kérsz valamit? Vagy segíthetek valahogy? – kérdezte aggódóan
- Nem, köszönöm, csak keress nekem valamit, amibe átöltözhetek, kérlek. – mondtam, majd elkezdtem kikászálódni az ágyból. Amíg Cora kikészítette nekem a ruhákat, bementem a fürdőbe, hogy minimálisan elfogadható állapotba rendezzem magam. A tükörbe pillantva elszörnyedtem. Szemem alatt sötét karikák húzódtak és szemem a megszokott gesztenyebarna helyett valamilyen egészen más színű volt. Első látásra azt mondtam volna, hogy vérvörös színű azonban, a jobb oldalon a szememet megvilágította az ablakon bejövő napfény, ezzel egy szinte átlátszó élénkpiros színt adva neki. Sokkal inkább hasonlított egy rubinra, ami fényviszonyoktól függően változtatja színét, mint vérre. Gondolataim megakadtak és tátott szájjal meredtem a tükörre teljes sokkban.
- Sarah, minden rendben? – nyitott be az ajtón Cora, mire meglepetten felé kaptam fejét, majd igyekeztem szóhoz jutni.
- Mi-mióta ilyen a szemem? – kérdeztem nyelve egy nagyot és tekintetemet újra a tükörre szegezve.
- Ah, tényleg! Bocsi, elfelejtettem szólni, hogy David mesélte is, hogy amióta megtalált a fürdőben ilyen volt. – mondta elhúzva száját.
- Értem, köszönöm. – mondtam még mindig kicsit sokkos állapotban, mire Cora belépett és lekapva a polcról a fésűmet leültetett engem a kád szélére. Tekintve, hogy milyen állapotban vagyok az lesz a legjobb, ha egy ideig elzárkózom és csak a farkaspár biztonságára koncentrálok. Viszont mivel nehezen megtalálható leszek ez idő alatt jobb, ha tájékoztatom a falkát, mert biztos vagyok benne, hogy ők is segítenének a farkaspárt védelmezni és múltkor nem sikerült átadnom a hírt. Nem tudom, hogy meddig tart majd a testemnek visszakerülnie az eredeti állapotába és azt sem tudom, hogy akarom-e, hogy visszakerüljön. Bár bőven lesz időm ezen gondolkodni, amíg egyedül leszek.

Mivel kifejezetten le voltam gyengülve még, így Cora végül a hátára kapott és úgy vitt el engem a falkához. Mire odaértünk már az ajtóban várt minket valaki, tekintve, hogy velem ellentétben Cora jelenléte könnyen észrevehető volt számukra. Cora aggódva pillantgatott rám, valószínűleg észrevéve, hogy egyre jobban nehezedek rá. A vérfarkas meglátva minket halkan káromkodott egyet, majd kérdőn Cora felé fordult.
- Mégis mi történt vele?
Válaszul Cora csak megrázta fejét, jelezve, hogy ne most. Kérésének eleget téve ki is nyitotta az ajtót és félreállt, hogy előre engedjen minket. Azonban az események kissé zavarossá váltak ezután. Elkapott a fáradtság és már megint alig voltam magnál. Néhány ijedt arc és pár "mi lett vele" vagy "ez meg ki" eljutott az agyamig, de többre nem igazán futotta. Egy kis idő után megéreztem, ahogy elhelyeznek egy ágyra, mire megpróbáltam összeszedni magamat és felkelni azonban még mielőtt jobban megmozdulhattam volna egy határozott mozdulattal visszanyomtak a párnára.
- Aludj. – közölte egy mély hang, amit nem sokkal később fel is ismertem. Az alfa, John hangja volt. Mivel tagadhatatlanul rosszabbul voltam és úgy tűnt, hogy nem zavarok, megadtam magam és megadva magamat ellazultam.