Tudatlanság

Chapter Eight

- Annyira jó puha! - suttogtam bele takarómba, amelyet még tanulás közben rángattam magamra. Oldalamra fordulva még jobban átkaroltam, mivel lehetetlenség ellenállni a hívogatásának. Beleszippantottam, majd szép lassan kifújtam a levegőt. Legjobb.
- Haló. - szólalt meg Cora a fotelban ülve, mire ijedtemben felsikoltottam. Halálra rémülten bámultam a tőlem nem messze kacagó lányra, azon gondolkozva, hogy mégis hogyan fejezzem ki nem tetszésemet. Azonban, ahogy elnéztem, miközben, úgy nevetett, hogy az egész ház tőle zengett, lehetetlen volt, hogy ne mosolyodjak el.
- Csak, hogy tudd, ezt még visszakapod! - fenyegettem meg, megjágyszott komolysággal, majd drámaian elhagyva a helységet, a fürdőbe mentem. Azonban, amikor az ajtóhoz megpördültem és Corára néztem. Valaki más is itt van a házban.
- Ki van még a házban?
Vakargatni kezdte tarkóját és feszengve rám nézett.
- Lent várnak rád a nappaliban a vámpírok, mert azt feltételezik, hogy egy sötét mágiát használó boszorkány vagy. Na meg egyfolytában hallgatóznak. Szóval, ha lehet, siess. Ja, meg ráadásul még éhes is vagyok. - sóhajtott a torkára mutatva. Végül is, aligha evett bármit ezidáig. Nem is kellett több egyből rohanni kezdtem, majd amint elkészültem, elkezdtem lefelé trappolni. Nem elég, hogy napok óta, nem adhatom magamat a saját házamban, a saját hülyeségem miatt -, miszerint rejtegetnem kellene magam Cora miatt -, még ezek is megjelennek itt teljesen hívatlanul! Amint leértünk a nappaliba oldalra fordítottam a fejemet és meg is láttam a társaságot. Kényelmesen elhelyezkedve diskuráltak egymással, érkezésemre azonban mind egyszerre felkapták fejüket. Oké, mély levegő. Nem akarjuk lerombolni a tökéletes hírünket, nemde?
- Ne kíméljetek! – mondtam, majd feladva a dolgot, ledobtam magam az egyik üresen maradt fotelba.
- Viszont csak egy beszéljen, mert túl fáradt vagyok, ahhoz, hogy többfelé figyeljek. – kötöttem ki, mire összenéztek, majd mindannyian a lányra, Rachelre néztek.
- Hogyan lehet az, hogy nem ölt meg téged Cora? – tette fel a legelső kérdést.
- Úgy, hogy nem vagyok ember.
- Boszorkány vagy? – vonta fel szemöldökét. Nektek biztos.
- Igen. – hazudtam, megerőltetés nélkül. Ez azért volt olyan könnyű, mert tekintve, hogy nem tudtam, sosem, hogy mi vagyok, így a hozzám legközelebb álló közösséghez csatlakoztam.
- Használsz sötét mágiát?
Felhorkantam a felvetés hallatán, de inkább nem húztam az agyukat.
- Természetesen nem.
- Tudod, hogy ki változtatta át Corát?
Felsóhajtottam.
- Reméltem, hogy ezt, majd ti fogjátok nekem megmondani.
- Bántottad Corát? – tette fel a kérdést összeszűkült szemekkel méregetve engem.
- Na álljunk csak meg egy pillanatra! Lerohamoztok a saját házamban, ahol egyébként megjegyezném, hogy Cora is szemmel láthatóan teljesen otthonosan mozog, faggatózni kezdtek és aztán még ilyet mertek feltételezni rólam? Mondjátok már el, hogy hogyan nem sül le a bőr a képetekről? – akadtam ki, nem foglalkozva semmivel sem. Cora egy érzékeny téma nálam és az erőszak, Cora múltja miatt, most már, egy másik érzékeny téma lett. Szóval nyakig merültek a székletbe, hogy szépen fejezzem ki magam. Négy bűnbánó szempárral találtam magam szemben és mit is mondjak. Helyes. Érezzék is rosszul magukat!
- Sajnáljuk, túlléptünk egy határt, de úgy gondolom ez érthető. Nem mindennap fut össze az ember olyan boszorkányokkal, akik hajlandóak lennének, teljesen önzetlenül szárnyaik alá venni egy újszülöttet. – szólalt meg a társaság egyik számomra ismeretlen tagja. Na, ha már itt tartunk, be sem mutatkoztak.
- Nos, valóban érthető, de nem hiszem, hogy ettől már is elfogadható lesz. – válaszoltam még mindig keményen. Ezt már elszúrták. Vagyis, igazából van egy mód arra, hogy jóvátegyék. Elgondolkozva pillantottam rajtuk végig.
- Viszont van egy ötletem, hogyan hozhatnátok ezt helyre. – vigyorodtam el. Egy zseni vagyok! Furcsán méregetni kezdtek, majd mindannyian a legkomolyabb tagra néztek.
- Mi lenne az? – vonta fel szemöldökét.
- Mivel, Corával ellentétben én nem szomjazom vérre, így azt sem tudom, hogy miképpen tanítsam meg a vadászat minden csínjára. Szeretném, ha segítenétek neki. – vontam vállat mosolyogva. Ha normálisak, akkor ezt természetesnek veszik eleve, ha nem akkor ezt tényleg egy szívességként fogják fel.
- Rendben. Segítünk a lánynak. – egyezett bele. Átdobtam a lábaimat a karfán és újra rájuk emeltem a tekintetem.
- Beleférne egy most is? Cora éhes. - kérdeztem miközben eszembe jutott, mit is mondott nekem, mielőtt lejöttünk. Az eddig csendben álldogáló lány, most hálásan pillantott le rám.
- Szerintem belefér, nem? – válaszolt az egyikük, óvatosan a legkomolyabbra pillantva, megerősítésért. A férfi bólintott, így elégedetten hátradőltem. Viszont ekkor eszembe jutott, hogy azért mégsem kellene magára hagynom Corát egy rakás idegennel, mert hát ki tudja, úgyhogy felpattantam és én is öltözködni kezdtem.
- Mehetünk!
     Félúton jártunk, amikor megéreztem, hogy pillanatokon belül látomásom lesz. Francba. Időm sem volt semmire, így megtántorodva nekiestem egy fa törzsének, majd nekidőlve megadtam magam az erőnek.