Gyilkos Rémképek (A.I.)

3. Fejezet - Sötétség ura

Arabella Odell

A nap már lebukóban volt horizonton, de még narancsos fényt vetett a tájra. A magasba nyúló hegyek mögött fénynyalábok nyaldosták a csúcsokat, melyek fokozatosan merültek bele a halvány derengésbe.

Már rég csönd honolt. Valamelyik főúton haladhattunk, hiszen elhagytuk a várost, és a minket üldözőket is. Senki nem szólt senkihez, de ebben a pillanatban ez jó is volt így, mivel megnyugodhattunk, de csak egy kis időre.

A gondolataim olyan hangosak voltak, hogy féltem meghallja valaki, de ha ki is mondtam volna őket, senki nem foglalkozott volna vele.

Bátorkodtam előre nézni, ahol a megrepedt, porlepte szélvédő láttatni engedte, ahogyan letérünk az aszfaltról, és egy homokos részlegen haladunk tovább. A kocsit megdobták a kövek, így megnehezítve az előrehaladást.

- Hova megyünk? – kérdeztem bizonytalanul miután egy erdő sötét körvonalait pillantottam meg. A hatalmas fák olyan nemesen magasodtak az égbe, és csodálatos látványt nyújtottak.

- Biztonságba – mondta, és a kezét a sebességváltóra fektette. Akaratlanul is, de végigmértem. Nem volt egy kaszás gyilkos kinézete, de gondoltam, hogy régen valamilyen olyasmi szakmát űzhetett, amiben megedződött, mivel a karjai nagyon is ki voltak gyúrva.

Ahogyan az autó ablakát végigkarcolták a fák ágai nyikorgó hangot adtak ki. Horrorfilmbe illő jelenet volt, én pedig soha nem szerettem félni. Megnyugvásként kommunikálhattam volna a megmentőmmel, de ő nem volt hajlandó megszólalni, így ez a tervem kudarcba is fulladt.

A kocsi egyszer csak megállt, és a motor is abbahagyta a búgását. Néma haláli csönd uralkodott mindenfelé, és még az autóba is behallatszottak az éjszaka gyermekeinek hangjai.

Kinyitva az ajtót, azonnal kipattantam a járműből, és alaposan végigmértem a terepet. Bizonytalanul lestem körbe, és gyakran állapodott meg a tekintetem magam mögött, hiszen ha menekülőre kéne fonom, csak arra lenne biztos út.

- Innentől sétálunk, hogy ne hallják meg a motor búgását, ha követnek és, ne áruljuk el magunkat – szólalt meg, aztán kisegítette a hátsó ülésen lévő lányt, de én elé álltam, mire kérdően fürkészett.

- Én szeretném vinni - mondtam halkan, mire csak engedelmesen elengedte, majd felém tessékelte. A fiatal tinédzser hátára fektettem a tenyeremet, de ő csak bizonytalanul ellépett mellőlem. – Hogy hívnak?

A lány nem szólalt meg, csupán csak tátogott. Remegő ajkairól le tudtam olvasni az „Annikah" szót.

A sötétség ura volt az erdőnek, néhol pedig tompa fény játszott. A gallyak ropogni kezdtek a lábaim alatt, miközben haladtam előre. A hold sugarai átvetültek a fák ágai között, árnyékot képezve a reggeli esőtől feláztatott talajra. Semmi fény nem volt, én pedig nem tudtam, hogy mégis mit keresünk egy elhagyatott erdőben. Aztán bevillant.

- Tudom, mit akarsz – hangom halkan remegett, de próbáltam határozott maradni. A levegőt kapkodva vettem, és a homlokomon izzadságcseppek kezdtek el gyöngyöződni, amik feláztatták az ott felgyűlt port. Annikah sírni kezdett, talán csak a rémültségtől, mert rájött, hogy a megmentőnk valójába egy gyilkos.

Hátrafelé kezdtem el araszolni, de egy meleg testbe ütköztem, és azonnal felsikítottam. Megfordulva egy hatalmas pofont kevertem le mögöttem állónak kéz befogta a számat, és a kapálózó karjaimat is lefogta. Nem maradt más választásom, így meglendítve a lábamat megrúgtam a támadóm, aki felüvöltött.

- Basszus, Ashton a csaj megrúgott! – mondta felháborodottan, mire a göndör hajú fiú, akit ezek szerint Ashtonnak hívtak, csak jóízűen felnevetett. A szorítás erősödni kezdett, de mégsem volt dúrva, inkább védelmező. – Nyugodj már le, hé!

Tudtam, hogy halál vár rám, de reménykedtem, hogy a szerencse mellém áll ebben a reménytelen helyzetben. Orron vágtam a hátam mögött lévő fiút, és azonnal futásnak eredtem, és nem néztem hátra. A lábam remegett, de csak egy cél lebegett a szemem előtt. A hajammal a szél játszott vad játékot, és az arcomba csapódó faágak csak jobban összevagdosták az így is sértett bőrömet.

Mögöttem valaki futni kezdett, de elnyomta ezt a hangot a szívem vad dobogása. Aztán megpillantottam egy halvány derengést tőlem nem is olyan messze. Azt hittem, hogy az agyam játszik velem, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

- Kérem, segítség! Megakarnak ölni! Kérem, nyissa ki valaki! – dörömböltem kiabálva a faház ajtaján, de nem akart kinyílni. Kétségbeesetten nyomtam le a kilincset, viszont a falap nem tárult fel. Mögöttem felerősödő léptek megijesztettek, és éreztem, hogy már nincs menekvés.

- Francba is már, hogy vagy ilyen gyors? – kérdezte valaki a hátam mögül, és megragadta a derekamat. Sikítozva kapálózni kezdtem, de ez feleslegesnek bizonyult, hiszen már csapdában voltam.

A fiú belökve az ajtót bevitt a faházba és a nappali bőrkanapéjára ültetett. Csak most mértem végig a támadómat. Haja piros színben pompázott, és úgy nézett ki, mint egy bohóc. Szörnyülködve tapasztaltam, hogy egy beteg elméjű ember áll előttem. Meg akartam szólalni, viszont mielőtt bármit is kiejthettem volna a számon, megérkezett Ashton is Annikah csuklóját szorongatva.

- Egy nővel nem bírsz, haver, nem hogy kettővel - vigyorgott a piros hajú srác miközben az egyik szekrényhez sétált, és kivett belőle két pisztolyt. Hátradobta Ashtonnak, aki fél kézzel elkapta, és meglepő módon nem sokkolta le, hogy tulajdonképpen egy fegyvert fog.

- Nyugi, Mike. Ura vagyok mindennek – mondta a göndör hajú, majd leült a kanapéra, miközben a mellette lévő ajtóra mutatott. Szeme a fényben különleges színben hatott, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon milyen árnyalatú is.– Pihenjetek le, de reggel azonnal indulunk.

Vonakodva, de bearaszoltam a szobába. Nem bíztam bennük, és terveket kezdtem szövögetni, miszerint az éj leple alatt megszökök Annikah-val.

Az ablakokon át beszűrődő tompa fény a padlóra vetült, és az fák ágai félelmetesen elnyúltak. Sóhajtva léptem az ablakhoz, és bosszankodva szemléltem, miszerint zárva van. Mára befellegzett a szökési haditervem, viszont mindenképpen ki kell szabadulnom.

- Félek – suttogta Annikah, és szorosan a sarokba kuporodott. Fekete haja kócosan állt mindenfelé, ahogyan rózsaszín öltözéke is néhol elszakadt. Nem nézhettem ki én se jobban, de ez most nem nagyon foglalkoztatott.

- Nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá halványan, de ezzel a mondattal és tettel nem győztem meg se őt, sem magamat. A jövő végeláthatatlan és ködös volt, de egyvalamit tudtam. Innen már nem menekülünk. – Csak aludj, és holnap minden más lesz már.

Fogalmam sincs, hogy sikerül álomra hajtani a fejemet, de valahogyan elaludtam, viszont a mai nap rémképei szörnyen kísértettek. Tudtam, hogy ezek elől már soha nem menekülhetek.

----------

Sziasztok!

Szép estét mindenkinek. Újra itt vagyok a friss résszel, és ebben feltűnt a 5SOS egyik tagja is. Michael tulajdonképpen nem fog olyan nagy szerepet betölteni a történetben, viszont lesz szál, ami hozzá fog kötődni. Mint gondolom rájöttetek, hogy ő és Ash nagyon is jó kapcsolatot ápolnak. Vajon a többi sráccal mi a helyzet?

És igen, ők is fel fognak tűnni hamarosan.

További szép hetet mindenkinek. Hamarosan jelentkezek.

Puszi, Frida Beth Holloway