Gyilkos Rémképek (A.I.)

20. Fejezet - Nyugodt élet

Arabella Odell

A kora tavaszi esti levegő még nem volt éppen kellemes. A szél, ami lengette a fák agait most egészen kellemetlen érzést keltett. A hideg szellő az út szélén összegyűlt port felkavarta, majd a levegőbe röppentette. Ahogyan az éjszakai égitest megvilágította a porszemcsék felszínét, olyannak tűntek, mintha valaki egy adag csillámot szórt volna le az éjjeli világba.

Halk lélegzetvételünk egybeolvadt a tücsökciripeléssel, ami már bántotta a fülemet. Idegesítő volt a némaság, viszont így jobban tudtam figyelni a mellettem lévő Calum minden egyes mozzanatára.

Hiába hallottam a bárban lévő utolsó mondatát, nem voltam abban teljesen biztos, hogy felismert, hiszen annyira kétértelműen lehetett értelmezni a mondatát. Felismert vagy pedig csak szimplán meg akar ölni, ami nem egészen biztató rám nézve. „Holnap már nem leszel az élők sorában"

Csakis Ash eszében reménykedhettem, ami majd mindent helyre tesz, hiszen megígérte, miszerint segít nekem. Feltűnően hátrafelé kezdtem el nézegetni, ami hibának bizonyult, mivel lelepleztem magamat.

- Azt hitted, hogy átverhetsz Arabella? – kérdezte megragadva a hajamat, majd az aluljáró kemény betonfalának taszított, ami felsértette a hátamat. A jéghideg fal lehűtötte felhevült testemet, de hevesen verő szívemet nem tudta lassítani. – A patkány Ashton is ugyanolyan véget kap, mint te, édesem.

Calum keserű volt és rájöttem, hogy ez a múlt miatt. Ashton valamit tett, ami éppenséggel nem volt a legjobb dolog, ezért a fiú bosszút akart állni. Persze édes a bosszú, de az élet mindenkinek visszaad mindent. Legalább is én így gondoltam ezt.

Calum vasmarokkal fonta a nyakam köré a kezeit, amitől a levegő nem jutott el a tüdőmbe. Az aluljáróban honoló sötétségben csakis pár láma gyér fénye tört utat, ami nem volt elég ahhoz, hogy fényességgel és reménnyel töltse el a helyiséget, ahol kitudja hány erőszakos cselekedet történt már.

- Engedd el! – szelte ketté egy hang az aluljárót, ami még pár kósza másodpercig ott visszhangzott, majd teljesen elveszett, akár csak a kiáltások egy észveszejtő viharban. Az illető hangja nagyon követelőzőnek hatott.

Remegő lábakkal küzdöttem a szorítás ellen, de nem értem célt. A levegőm vészesen fogyni kezdett, miközben a szédülni kezdtem. Láttam, ahogyan Ashton az aluljáró bejáratánál állt, és a holdfény körvonalat vont köré. Akár egy angyal is lehetett volna a körülötte támadt fényesség miatt.

- Remek, kettőt egy csapásra – nevetett fel vágytól pezsgő hangon, miután engem jó erősen a földhöz vágott, amitől sajogni kezdett minden egyes végtagom. A tenyeremet felsértette a beton, és éreztem, ahogyan a vér lassan végigkúszik az ujjaim hegyéig. A fájdalom lassú volt, és olyan, mint amikor a haldoklik az ember, de még az utolsó leheletét kiküszködni magából.

A látásom homályosulni kezdett, viszont nem ájultam el, hiszen akármennyire is nyugalmat akartam a testem és a lelkem felett, nem tehettem. Itt volt Ashton és ha sikerül megnyernie a csatát, akkor utána minden erőmet belevetve kell futnom vele együtt.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de nem érzékeltem sok mindent a külvilágból, ahhoz túlságosan is fáradt voltam. Csupán homályos körvonalakat tudtam kivenni, amik néha egybeolvadtak a gyér fénnyel. A hideg fal kellemetlen érzést keltett bennem, mégsem mozdultam meg, hogy arrébb menjek.

Hirtelen durva ujjak fonták körül átdermedt karomat, amik teljesen kimeredtek, ahogyan a testem is. Erős rántások talpra állítottak, viszont a lábam azonnal összecsuklott én pedig a földön találtam újra magamat.

A hideg teljesen elvette az eremet, és kimerített. A tavasz maga szeszélyességével volt egyedi és a négy évszak közül egyikre se tudott hasonlítani még egy csöppet sem. Hol eső áztatta el a földet, máskor a nap melengette és szellő simogatta az emberek arcát. A semmiből vihar tudott lecsapni az égi magasból pusztítást hagyva maga után.

Ashton kitartóan állítgatott talpra, viszont nem igazán ért el vele valamit. Amikor végre rájött, hogy átfagyás okozta nálam ezt a reakciót magához vont.

Meleg testét körém fonta és közelebb éreztem magamat hozzá, mint eddig még soha. Egyszerre volt védelmező és törődő, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ő valójában nagyon is jó lelkű csak a körülmények eddig befeketítették ezt a tulajdonságát. A szívem heves dobogása lassan átvette az övének ritmusát, és egyszerre dobbantak, mintha összetartoztak volna.

- Köszönöm, hogy segítettél – kapaszkodtam bele a vállaiba, majd belefúrtam a nyakhajlatába az arcomat miközben ő kezeivel átölelt. A levegő pillanatok alatt felforrósodott körülöttünk és a szikrák pattogni kezdtek, mint amikor tüzet csiholunk. Ezek a szikrák könnyen lángba borulhattak volna, de valami burkolta.

A külvilág elvett tőlünk mindent. Elvette azt, hogy jobban megismerjük egymást. Elvette, hogy nyugodt életet élhessünk, semmi veszedelmes történés miatt ne kelljen rettegnünk. De mi lett volna, ha mi tettünk volna minden ellen? Hogyha nem hagytuk volna, hogy tönkretegyen a jövő?

- Megmondtam, hogy megmentelek – suttogta Ashton, majd óvatosan felállított. Nem kérdeztem tőle, hogy mit tett Calummal, hiszen nem érdekelt. Az volt a lényeg, hogy megszabadultunk tőle és továbbá nem kellett rettegnünk, miszerint újra a nyakunkon lesz. Lehet bűncselekményt követett el Ashton, de már úgyis mindegy volt. A fiú védelmet adott nekem, és ez rengeteg dologgal járt. – Ideje mennünk.

Hevesen bólogatni kezdtem, de amint egy lépést tettem előre, előttünk rendőrautók szirénái hangzottak fel, majd piros és kék fények töltöttek be mindent. A rémület futótűzként söpört végig a testemen át és jól belevéste az agyamba, hogy bizony veszély van közelgőben. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt és szemem előtt a világ összemosódott, akár csak egy eső áztatta üveg mögötti külvilág.

Elgyengültem újra, akár csak pár perccel ezelőtt. Lesokkolt a rendőrautó és a felén futó biztonságiak látványa. Az autó fényszórója elvakított, amitől alig láttam valamit, és a menekülésben ez nem jónak bizonyult.

- Az ég szerelmére, Arabella! Szedd már a lábad – ordított rám Ashton, mivel nehézkesen indultam meg és botladoztam mögötte. A göndör hajú srác idegesen kapkodta a fejét felmérve a veszély erősségét, de amikor rájött, hogy nagyon is forró parázson járunk még jobban gyorsított. Kétségbeesetten botladoztam mögötte, majd végleg feladva lerogytam. Ő csak megfordulva feszülten legyintett. – A pokolba is veled.

Most először láttam őt ilyennek. Vagy talán már elege volt belőlem és a hülyeségeimből? Abból, hogy gyengítem a csapatot, hogy bármikor okozatom a vesztét. Régen elment már Annikah is és feltűnt, hogy nem annyira izgatta a lány épsége.

- Ashton, kérlek, ne hagyj itt! – kiáltottam erőtlenül utána, de ez nem számított, hiszen már messze járt, engem pedig újra erős karok ragadtak meg, de ezúttal olyan erősen, hogy a csontom is beleroppant. – Kérlek...

Olyan dolog várt rám, amire a múltban soha nem is gondoltam vagy nem is reméltem, hogy meg fog velem történni. Igaz fogalmam sem volt afelől, miszerint mit is fognak vele csinálni, de nem sugallt semmi jót jövő. Már megszoktam, hogy állandóan bajba kerülök, ahonnan alig tudok kikecmeregni.

----------

Sziasztok!

Meg is érkeztem a folytatással. Megtudtátok Ash tervének kivitelezésit és a rész végén hagytam egy kis függővéget, hogy gondolkodjatok mi is lesz ezután.

Szerintetek Ashtől gonoszság volt úgy otthagyni a lányt? Ti mit tettetek volna a helyébe? 

Mindenesetre megköszönöm újra visszajelzéseiteket, amik tényleg rengeteget jelentenek nekem. Szóval imádlak titeket.

További szép vasárnapot nektek.

Puszi, Frida Beth Holloway