Gyilkos Rémképek (A.I.)

10. Fejezet - Életet életért

Arabella Odell

Rémálmok gyötörtek, amik kísértettek amint leszállt az éjszaka. Kristálytisztán csillogott minden velem történt esemény. Puskák ropogása ivódott az agyamba, és már nem tudtam megkülönböztetni az álmokat a valóságtól.

Gyakran eredtek el a könnyeim csak úgy maguktól, indíték nélkül. Remegve néztem a hajnalba, mely veszett reményekkel volt tele. A felhők az égre telepedtek és eszük ágában sem volt onnan eloszlani. Ashton mellettem mély álomba merülve feküdt, de tudtam, hogy hamarosan fel fog kelni, hiszen indulnunk kellett tovább.

- Ash kifutunk az időből – löktem oldalba, mire egy morgással felnézett. Szemei fáradtan csillogtak, és a csontjai ropogni kezdtek, amint nyújtózkodásba fogott.

Óvatosan felálltam, miközben a szakadt pulóveremet megigazítottam magamon, de egy kéz megállított. Ashton mögém lépve az ujjait felvezette a vállaimon, és lehúzta róla az anyagot. Ujjai végigszántották a bőrömet, ami miatt jólesően megborzongtam, és a szemeimet lehunytam.

- Vedd fel az én pulóverem – suttogta a fülembe a srác, majd a saját ruhadarabját rám adta. Az illata mindent körbelengett, ami jóleső érzéssel töltött el. Nem köszöntem meg figyelmességét, hiszen ennyivel tartozott nekem, bárki bármit is mondott. Annyi mindent átéltem már, így természetes volt egy kis kedvesség tőle, de ahogyan hozzám ért, az nem tetszett. Baljósló volt minden tette. – Indulhatunk?

Csak bólintottam egyet, és csak aztán kezdtem el szedni a lábaimat. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak haladtam előre. Viszont biztos voltam abban, hogy tőlünk nem messze egy főút is kanyaroghat, hiszen kocsi búgásra eszméltem fel. Kérdően hátralestem a mögöttem haladó fiúra, aki csak észak felé mutatott.

- Hajókázni fogunk egy kicsit. Kell egy kis kikapcsolódás – nevetett fel a saját mondatán. Elfintorodtam, de igaza volt, hiszen a megterhelő napok sokasága már szinte falakat vont körém, amik elfeledtették velem azt, hogy ember vagyok. – Na, jó lesz, meglátod.

Buzdítására nem lettem izgatottam, hanem csak unottan kezeltem a helyzetet. A való életben ez egy randinak számított volna, de a mi esetünkben csupán csak kikapcsolódásnak.

Aprót bólintva rátértem a poros főútra. A szalagkorlát rozsdásan futott végig az út szélénél, és az aszfalt is meg volt már repedve. Valószínűleg régen nagyon is forgalmas út lehetett, de lehetséges, hogy épült helyette egy másik, így ezt senki nem használta. Az idő elfeledette, és egyé váltotta a földdel.

- Nagyon kis hangulatos tó, hidd el. Szeretek oda menni, olyan megnyugtató – sóhajtott Ashton, és észrevettem, hogy most volt az első, amikor magáról mesélt és a múltjáról, mely nagyon is ködös volt számomra. – Régi szép idők.

Már éppen rá akartam kérdezni, hogy mi törte meg ezeket a pillanatokat, mikor elkomorult az arca, és inkább előre bambult, már majdnem zombiszerűen. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, viszont nem firtattam semmit tovább, hiszen ha lesz kedve majd úgyis elmondja.

- Én még nem jártam ott – nevettem fel kínosan a tarkómat vakargatva, mire Ash döbbenten nézett felém. Csak megrántottam a vállamat, hiszen szerintem ez nem volt olyan nagy probléma. – Ne nézz már így rám, olyan irritáló.

Egyszerre fintorodtunk el, majd nevetés követte a tettünket. A történtek után nagyon is jól voltunk érzelmileg. De mi mást tehettem volna. Bánkódás nem volt megoldás, mert a mi életünk volt a tét. Ha egy másik lélek hal meg, azt el kell engedni, ha még az nehéz is.

A vízcsobogás már messziről hangot vert, és a párás levegő mindent körüllengett. Fülledtség kényelmetlenül hatott rám, de a környezetváltozás jót tett most.

A finom habok fodrozódtak, ahogyan tőlünk nem messze egy halász a hálóját a vízbe dobta. Rajta kívül senki nem tartózkodott az eldugott ki helyen. Biztos voltam benne, ha túlélek mindent, akkor visszatérek még ide, hiszen ez a hely magába szippantott, akár a festmény, ami gyönyörűen ki van dolgozva, és a néző szeme előtt életre kell.

Sóhajtva léptem volna előre, de Ashton elkapta a karomat, és egy szikla mögé rántott. Kezével befogta a számat, és a szemével jelezte, hogy nézzek előre óvatosan. Nem is olyan messze tőlünk egy fehér hajú szelte a habokat, aminek fedélzetén egy ember ült egy széken mozdulatlanságba burkolózva.

Kétség kívül Annikah lehetett, az, és még ebből a távolságból is láttam, hogy remegett egész testében, de nem kiáltott fel, amit nagyon is furcsálltam. Aztán Calum alakja tűnt fel a kezében egy baltával, aminek élén megcsillant a napfény, majd elvakított engem is.

- Mit tegyünk? – kérdeztem hátrapillantva, miután lehámoztam magamról a srác kezeit. Csendre intett, és látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik egy terven, de nem tud dűlőre jutni.

A közelünkben lévő halász felfigyelt a jelenetre, majd felismerve a bajt a vízbe vetve magát úszni kezdett. A szám elé kaptam a kezemet, hiszen annyira vakmerőség volt, mi pedig tehetetlenül álltunk várva a nagy semmire.

Az ismeretlen felkapaszkodott a hajóra, és Annikah segítségére sietett, de valami megrémítette, döbbenten hátrált két lépést, aztán visszafelé kezdett el futni, de Calum eldobta a kezében tartott baltát, ami egyenesen a férfi hátába fúródott, aki kegyetlenül esett neki a korlátnak, majd azon átesve a vízbe zuhant. Vörös vére elszínezte a folyó tiszta habjait, megfertőzte vele a jóságot is. A hajó megindult a vízen, és egyenesen a férfi testén ment át, így a vére ráfröcskölődött a fehér festéke oldalára. Testének darabkái a felszínen úsztak, és nem merültek el.

Calum nevetve sétált a hajó orráig, és onnan egy mesterlövész puskát előhúzva minket vett célba, mintha mindig is tudta volna, hogy ott voltunk. Kegyetlenül szórta ránk a golyóáradatot, mire a mellettem lévő fiúhoz bújtam a fülemet betapasztva. Majd hirtelen minden eltompult.

Kilesve megpillantottam, amint a hajó a partra sodródik, és Calum lépdelt le róla ördögien széles mosollyal maga után vonszolva Annikah-t.

- Unalmas kiscsaj, én pedig szeretek játszani – szólalt meg miután közelebb ért hozzánk. A sírás kerülgetett, amint megpillantottam Annikah fekete cérnával bevarrt száját, ami undorítóan nézett ki, és tudtam, hogyha eltávolítjuk is, a lyukak örökké ott fognak maradni még egy pecsétet nyomva rá.

- Te elmebeteg marha, mit tettél vele? – ordítottam rá, és látszott rajta, hogy élvezte ezt az egész helyzetet, de nem felelt, helyette megragadta a lány nyakát. Dühösen léptem előre miközben erélyesen megszólaltam. – Mit akarsz te seggfej?

- Csupán csak egy kis alku. Egy csere. Odaadom a csajt érted – vázolta fel a tervét, ami nagyon nem tetszett se nekem, se Ashnek, aki fújtatni kezdett. Annikah fájdalmasan felnyögött, és ez volt az a pont, amikor képes voltam magamat feláldozni valakiért. Lehet egy hős voltam. Életet egy életért. Ez volt az alku rám eső része.

Előre léptem egyet, de csalódottan vettem tudomásul, hogy Ashton nem akadályozza meg a dolgokat, hanem csak nyugodtan állt a helyén. Felnőtt nő voltam, akinek joga volt dönteni.

Calum kárörvendő nevetése beleégett a tudatomba, és évek múlva is ott csengett a fülembe. Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz, de elkezdődött az életem utolsó veszedelmes szakasza. Egy gyilkos életére voltam bízva.

----------

Sziasztok!

Újra itt vagyok, ahogyan ígértem, és már túl vagyunk a történet első szakaszán. Elképesztő, hogyan robogunk előre. 

Szerintetek mi lesz ezután? Arabella nagy lépésre szánta el magát, és tettének következményei lesznek a jövőben.

Nagyon szépen köszönöm a támogatásaitokat, amik számomra hihetetlenül fontosak. Bárki bármit gondol, hatalmas löketet tud adni egy-egy visszajelzés. Szóval eszméletlenek vagytok.

Puszi, Frida Beth Holloway