Gyilkos Rémképek (A.I.)

4. Fejezet - Nehéz akadályok

Arabella Odell

A békés hajnali fény halvány derengéssel sütött át az ablakon, és állapodott meg az arcomon. Minden annyira nyugodt volt, de ez csak a kegyetlenség álcája volt.

Békés reggel kiabálások zavarták meg, melyek az ajtó túloldaláról jöttek. Ijedten pattantam fel, és hátráltam két lépést. A zajok így sem szűntek meg, én pedig nem tudtam, hogy valójában mi is folyik itt. Az ajtó hamarosan kitárult, és Ashton feszült arca jelent meg.

- Azonnal gyertek ki, baj van – a fiú idegesen túrt bele a hajába, és hátrált, így mi Annikah-val kényelmesen kimehettünk. A káosz szemmel látható volt. A különös fiú, Mike egy vázát vágott neki a szemközti falnak. Az átlátszó tárgy szilánkosra törve hullott a padlóra, és a darabkákon a vízcseppek gyöngyöződve futottak le.

Ashton szó nélkül felkapott egy fekete sporttáskát, majd a kezemet megragadva kifelé kezdett el húzni. Annikah után kaptam volna, de láttam, hogy Michael már hozza utánunk.

- Mégis mi folyik itt? Úgy gondolom, hogy jogom van tudni, hogy hova viszel! – kezdtem el dühösen toporogni, miközben szívósan ellenálltam neki. A fiú lehet ideges volt, hiszen nyakán és a halántékán kidagadtak az erek.

Láttam már fiút feszült arccal, de ő megrémisztett. Az árnyék az arca bal oldalára vetült, így olyan kísérteties látványt nyújtott. Egyet hátrálva lehajtottam a fejemet, és elgondolkodtam.

Miért mentett volna meg, ha végül a terve a megölésem felé hajlott volna? Az egész fiú lénye zavaros volt a számomra, és megdöbbentően az egyik pillanatban még követtem, a másikban pedig igyekeztem elkerülni.

- Ha azt akarod, hogy életben maradj, akkor ajánlom, azt csináld, amit én mondok – mondta halkan. Nem volt ijesztő, de kimért és parancsolóan hatott minden szava, amitől nekem felállt a szőr a hátamon.

- Csak, hogy tudd! Nem vagyok már gyerek, és nem érzem, hogy a te dirigálásaidat kellene követnem – szólaltam meg kiállva magam és az igazam mellett. Látszólag ez a fiút nem nagyon érdekelte. – De, ha már így magadhoz láncoltál, akkor sem vagyok köteles engedelmeskedni neked.

A fiút látszólag meglepte a határozottságom, és nem szólt tovább hozzám. Jobb is volt ez így.

Féltem a jövőtől. Valószínűleg az elkövetkezendő időben a családomtól távol fogok maradni, és az is lehetséges, hogy soha többet nem is látom őket. Nem akartam csak úgy eltűnni előlük, de ha visszatérést választanám, akkor veszély markába sodornám őket, ami végzetes lett volna rájuk nézve.

Hamarosan már a poros főutat szeltük, és az ablakon kifelé nézve bámultam a tájat. A pirkadatban minden annyira nyugodtnak bizonyult. A végeláthatatlan mező mögött halványan derengtek a hatalmas hegyek, melyek most szürke valamennyi árnyalatában tündököltek. A harmatos fű megcsillant, akár ezernyi gyémántok is lehettek volna a cseppek.

A fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és ujjaimmal mintákat kezdtem el bepárásodott felületére rajzolni.

- Örülnék, ha nem mocskolnád össze az üveget – szólalt meg a vezető ülésben kényelmesen elhelyezkedő Ash. Hangja meleg tónusú volt, és egyáltalán nem megrovó vagy éppen haragos. Talán csak feszültségoldásnak használta azt, hogy feldob egy poént, bár nem igazán jött be neki. – Egyébként mi a nevetek?

Annikah bágyadtan nézett rám, és szeme majdnem lecsukódott, ebből arra következtettem, hogy nem aludt az éjszaka. Lehetséges, hogy rémálmai lettek volna, de nekem nem mutatta ezeknek a dolgoknak a jelét.

- Miért vagy ilyen kíváncsi rá? – kérdeztem egy kicsikét előrehajolva, így láttam furcsa színű szemét a visszapillantó tükörben. Mosolyra húzta az ajkait, és menekülésünk óta most éreztem először, hogy a szívem egy pillanatra megnyugszik, és nem gondolok gyilkosságra, se agresszióra. - Arabella – suttogtam el a nevemet, mire csak egy titokzatos dolgokkal megfűszerezett pillantást kaptam.

De a pillanatok soha sem tartanak örökre, és valaminek meg kell szakítani a nyugodtságot. Fékcsikorgások, és felbőgő motorok, majd mögöttünk felzendülő puskaropogások visszarántottak a valóságba, ami most újra hatalmába vette a félelmünkhöz vezető utat.

Amennyire csak tudtam a fejemet lehajtottam, viszont kilestem az oldalsó ablakon, de bár ne tettem volna. Mellettünk egy zöld motor száguldott, amin egy fekete bőrdzsekis férfi ült, és kezében egy pisztoly volt, amit el is sütött.

A golyó pillanatok alatt betörte az autó ablakát, és a szilánkok nekicsapódtak a kezemnek és a testemnek. Éreztem, hogy az üvegdarabok peregnek le az oldalamon.

Az ijedségtől a könnyeim szabad utat kaptak, és száguldani kezdtek le az arcomon. Keserves zokogásba kezdtem tehetetlenségemben, és a félelem átvette a testem fölött a hatalmat.

Akaratlanul is, de felnéztem, így láttam, az észveszejtő gyönyörűséggel rendelkező tájat. Egy szakadék pereménél haladtunk, és akár elég lett volna egy rossz kanyar, és a kocsi a mélybe zuhanhatott volna. A távolban húzódó hegyek csúcsai belevesztek a hajnali ködbe, mely még alig szállt fel. A szakadék mélyén egy kis liget húzódott, mely méregzöld színárnyalatban tündökölt.

A természet szépsége elvette a figyelmemet a kőkemény valóságról, és nem vettem észre, ahogyan a támadóink hatalmas sebességgel csapódnak neki a kocsinknak. A lökés hatására Ashton a jármű felett már nem tudott uralkodni.

- Kapaszkodjatok! – a fiú ordítása elveszett a hatalmas zajban, de tompán még hallottam. Magamhoz rántottam Annikah-t, miközben próbáltam kapaszkodót találni, de a szerencse most elvándorolt tőlem.

Hatalmas csattanások, és tompa ütődések következtek be az elkövetkezendő percekben. Senki nem adott hangot fájdalmának, vagy ijedségének. Néma csöndben tűrtük, ahogyan a mély magával ránt egy ismeretlenbe. Lehet pár perc múlva az életünk véget ér.

Nem féltem a haláltól ebben a pillanatban. Hogy miért is? Mert tudtam, hogy nekem nem itt van megírva a végzetem, és én valami egészen más halált fogok kapni, de előtte még rengeteg, de rengeteg dolgon keresztül kell mennem.

Az élet rengetegszer állít  nehéz akadályok elé, és van mikor nem tudjuk őket legyőzni, de létezik, amikor a legelveszettebb pillanatokban a fény ott van, és túlsegít minket mindenen.  

----------

Sziasztok!

Itt a várt hétvége, és a rész is. Nem tudom, hogy mennyire volt érdekes, én próbálkoztam a legjobbat kihozni magamból.

A következő fejezetben kiderül, hogy mennyire sérültek meg a balesetben. Arabella pedig megismeri Ashton másik oldalát.

Puszi, Frida Beth Holloway