Gyilkos Rémképek (A.I.)

1. Fejezet - Hallgatag sírkő

Arabella Odell

A kövér esőcseppek lassan folytak végig a hatalmas üvegablakokon, melyek kissé sötétítettek voltak, így tompították a kinti amúgy is szürkeséget. A tavaszi lágy szellő most feltámadva tépte a rügyező fákat, amik a természet kegyetlen erejének meghajoltak.

A hangulatos kávézóban hangszórókból halk zene szólt, amik egyfajta megnyugvást adtak a kinti viharból betérőknek, akik itt, amit kerestek, azt meg is lelték.

Elgondolkodva szemléltem az itallapot, aztán csak átlestem a szomszédos asztalhoz, ahol is egy család ült, három gyerekükkel. A legnagyobb egy huszonéves fiú lehetett, és talán ő volt a társaságban a legcsöndesebb. A mellette ülő lány folytonosan csak a telefonját nyomogatta, és még egy percre se méltatta a neki beszélő édesanyját. A családhoz egy lány is tartozott, aki talán a legcserfesebbnek bizonyult, és a távolság ellenére még én is hallottam, hogy mit is beszélt.

Kezembe véve a teáscsészémet kortyolgatni kezdtem a meleg italt, ami azonnal felmelengette a bensőmet. Tekintetemet újra az ablakra szegeztem, ami láttatni engedte, az egyre durvább vihart. Már az ég is teljesen beborult, és alig lehetett látni valamit.

Az ajtó egy szempillantás kitárulkozott, magával hozva a hideg szellőt is, mely a piszkot is bekergette az egyébként is koszos kőre, mely még valamikor a nap elején fényes pompájában tündökölt.

Egy srác volt az, aki belépett a zsúfolt helyiségbe. Fekete pulóverét a zuhogó eső eláztatta, és a barna, göndör haját a vad természet szele összekócolta. Tekintetem csak pillanatokig ízlelgette az alakját, aztán végül újra az italomnak szenteltem a figyelmemet.

Néha-néha csak futólag felpillantottam, ha valaki a mellettem lévő asztalnál, vagy a közelemben foglalt helyet, de mégsem kötötték le ezek a dolgok a figyelmemet. Sokkal jobban szerettem bámulni a természet vad játékát, amint kárt tesz a szépségben, ezzel tudatva, hogy semmi sem tökéletes, vagy éppen védtelen.

A természet mindig is nagyúr volt, és ellene nem szállhatott semmi szembe. A vihar a maga ura volt. Független és veszélyes. Az víz akár árvizeket is tudott okozni, és a szél lerombolhatta egy élet munkáját, melyért valaki küzdött fulladásig. A föld életeket vehetett el, vagy családokat szakíthatott el örökre egymástól.

Csodáltam, amikor rügyeztek a fák, és a természet új ruhát öltött magára, mégis annyira kápráztató tudott lenni, de néha a gyönyörűség amilyen szép, olyan veszélyes is. Vagy van ezeknél másabb gyilkos is?

Aztán minden olyan hirtelen történt. Elhaltak az üveget verdeső esőcseppek tompa hangjai, és helyüket átvették ropogások, amik csakis a puskák összetéveszthetetlen hangjához hasonlítottak.

A vér szaga pillanatok alatt lengett körül mindent, akár a futótűz. A jéghideg koszos kövön egy összerogyott női alak feküdt, mellkasán egy vérfolttal. Üveges tekintete hidegséget és élettelenséget sugárzott.

A pánik egy szempillantás alatt lepte el a kicsiny kávézót, és akármerre is néztem csak maszkos embereket, és kétségbeesett arcok köszöntek vissza rám. A sikolyok olyannyira elnyomták a puskák fülszaggató robbanásai, hogy egy pillanatra csak megálltam, és próbáltam kizárni a külvilágot, de ez nem ment. A lökdösődő testek letaszítottak a földre, és rám, annyi halott test esett, hogy már rosszul voltam. Csak sikítottak az emberek, ahogyan torkukon kifért, és társaikkal nem is foglalkozva tapostak egymásra, mintha hittek volna megmenekülés reményében, de tudtam, hogy felesleges, hiszen itt már minden meg volt írva.

A golyók eszeveszett sebességgel röpültek mindenfelé, aztán végleg megálltak egy-egy szerencsétlen testbe, amik a földre borulva adták át végül teremtőjének a lelküket.

Szerencsétlen nap volt ez a mai, és az itt tanyázó emberek is rossz lapot húztak, mely nem csak a családjaikat rázta meg, hanem a várost, világot.

Láttam aznap az őszinte arcokat, most nem volt álarc, ami mögé el tudták rejteni a való énjüket. Most mindenki egy érzést tükrözött, és egy cél lebegett a lelki szemeik előtt. A túlélés, melynek lehetőségére a legkisebb esély volt.

Aztán sokáig nem tudtam, hogy mi történt. Csak feküdtem a földön, és én is halott voltam, de csak lelkileg. Megrázott ez az egész, valószínűleg sokkot kaphattam, de amint már néma csönd honolt mindenfelé, öntudatlanul, de felültem.

A vér vörösen terített be mindent, a fehér terítőkön cseppekként gyöngyöződtek, és talán már soha nem lesznek olyan makulátlanok.

Sírtak mellettem, csak erre emlékszek. A szomszéd asztalnál ülő cserfes lány kétségbeesetten rázogatta az édesanyját, akinek a fejét beborította saját, esetleg más vére. Szeme csak félig volt lecsukódva, így egészen túlvilági élményt keltett abban, aki rápillantott. Az ismeretlen még párszor megismételte a tettét, de amint nem érkezett rá válasz, lekuporodva a nagyobbik testvérére élettelen testéhez dőlt.

- Anyuci? Apuci? Ricky? – sírt keservesen, és elesett hangja néma fülekre talált. Gyermek volt még, de tudtam, hogy lelke megtört, hisz annyira erőtlennek bizonyult. – Kérlek, ébredjetek fel.

Mielőtt még közbe léphettem volna, de kételkedtem benne, hogy megtettem volna. A göndör hajú fiú mászott oda hozzá, aki a vihar közepén robbant be a kávézóba. Aki nem is annyira kötötte le a figyelmemet, csupán csak átlagosságot sugárzott magából.

- Gyere, csöppség – fogta át a sokkolt lány derekát, és sietősen felpattant, de szeme megakadt rajtam, aki a halott testek között feküdt véresen. Beleolvadtam a körülöttem lévőkbe, de ő mégis észrevett.

Barna szemem félelmet sugárzott, de csak magabiztosan felé lépkedett, igyekezve nem nagyon nagy kárt tenni a halott testekben.

- Tudsz járni? – kérdezte meleg tónusú hangján, de én nem válaszoltam. Csak néma csöndbe burkolózva hallgattam. akár a temetők hallgatag sírkövei.

Úgy látszott, hogy őt ez nem érdekelte, csak rántva egyet a karomon húzni kezdett a kijárat felé, de mielőtt kiérhettünk volna, a vállam fölött egy golyó élesen süvítve a falban talált célt. Az idegen fiú egy percig sem gondolkodott, csak futott maga után húzva. Többször is elbotlottam az utcán fekvő testekben, de mégsem torpantam meg.

Az életem akár egy délután alatt fordult teljesen a feje tetejére. Ha a kávézóban maradok, akkor talán halott lettem volna, de így, mivel megszöktünk mi is célpontokká váltunk, akikre más sem vár, mint halál kegyetlen sorsa.

Célpontnak lenni kegyetlen érzés, és az is, amikor minden nap meg van számlálva, és a halál bármikor rám csaphat. Hiszen soha, sehol nem leszek biztonságban.

----------

Sziasztok!

Meg is érkeztem az első fejezettel, és ezzel együtt kezdetét is vette a történet. A prológusban utaltam a gyilkosságra, ami a kávézót érte, de viszont csak később fog kiderülni, hogy miért történt mindez.

Nagyon köszönöm, hogy visszajeleztetek nekem a prológusra. Hihetetlenül jól esett.

Sietek a következő résszel.

Puszi, Frida Beth Holloway