Gyilkos Rémképek (A.I.)

22. Fejezet - Boldogság könnyei

Arabella Odell

Az eső erőtlenül csepergett alá az égből, majd áztatta el a ruhámat, ami úgy tapadt rám, mintha a második bőröm lett volna. Az elmúlt napok történései sajnos nem mosódtak le rólam, és abban reménykedtem, hogy majd az idő végleg eltüntet pár dolgot, ha még nem is mindent.

Az utcák kihaltak voltak, amikor végigsétáltunk a vizes járdákon ketten egymás mellett. Gondolataink némák maradtak, és nem mondtuk ki őket hangosan. Magunkban tartottuk, viszont ott mindennél égzengetőbbek voltak.

- Lazulj már el! – szólalt meg mellettem Ashton hirtelen, amitől összerezzentem, hiszen túlságosan is a gondolataim tengerébe temetkeztem. Homlokomat összeráncolva fontam karba a kezeimet, miközben próbáltam meredt testtartásomon lazítani, de nem ment annyira könnyen, mint amennyire elterveztem. - Komolyan mondom, még a végén itt megkövülsz nekem.

Ashton kezei a vállaimra csúsztak, amitől összerezzentem. Még mindig nem díjaztam, amikor hozzám ért, mivel egyszerre volt durva és gyengéd. Egy feszélyezett mosolyt megeresztettem felét, és azonnal viszonozta a tettemet, viszont egy nagy mosollyal.

- Nem szeretem ezt a mosolyodat, Ash – néztem fel rá, mire ő csak megrántotta a vállait. Hirtelen felém fordult, majd megragadta a kezeimet, és magához rántott, de úgy, hogy orraink összeértek. Szaggatottan kezdtem el venni a levegőt, miközben éreztem, ahogyan ugyanazt az éltető oxigént szívtuk.

- Tánc az esőben? – kérdezte huncut mosollyal. Szememet megforgatva óvatosan távolabb húzódtam ügyelve arra, hogy ne szakítsam meg a meghitt pillanatot. Egy számomra ismeretlen dalt kezdett el dúdolgatni, amit még nagyon régről hallottam, mégsem tudtam volna felidézni a dalszövegét. Nem is kellett most ebben a pillanatban. Olyakor akármilyen szöveg meg tudott változtatni mindent. Én ezt nem akartam.

A háztetőket verdeső esőcseppek, és a srác halk hangja adott dallamot a táncunknak. Ketten, együtt a tér közepén álltunk kéz a kézben. Elveszett most az, hogy mi menekültünk, a szenvedéstől teli múlt és minden. Két lélek voltunk, akik csak most kaptak az élettől egy olyan pillanatot, amikor nem kellett a külvilág sújtásaitól rettegniük.

- Bár ne lenne ennek a pillanatnak vége és így élhetnénk tovább. Jó ez a nyugi – sóhajtottam fel, mire Ashton keze lejjebb csúszott a derekamon. Zavartan estem ki a tánc üteméből, és ennek hatására ráléptem a fiú lábára, aki sziszegni kezdett eltorzult arccal. – Úristen, ne haragudj!

Kétségbeesett hangom hamarosan átment nevetésbe, mire ő is csatlakozott hozzám. Eső áztatottan fulladoztunk, és hamarosan könnyek is kezdtek hullani szemeinkből. Ezek a boldogság könnyei voltak, mintsem a szomorúságé.

- Mivel ennyire feszült vagy elviszlek egy olyan helyre, ahol tuti kiélheted minden vágyadat – kacsintott rám. Az izgalom átvette az irányítást a testem felett, de nem mutattam ki.

Az eső már csak szemerkélt, viszont még mindig nem állt el, mégsem törődtünk azzal sem, hogy csak mi voltunk azok, akik az utcákon lófráltak. A pocsolyákat kerülgetve szaladtam az előttem lévő Ashton után, aki csak néha nézett hátra.

Hihetetlen volt, de nem úgy viselkedtem, mint akit most szöktettek meg a börtönből, hanem mintha csak egy tök normális emberként léteznék. Hihetetlen, de annyi dolgot meg tudott változtatni ez a fiú, hogy az nem volt kifejezés. Voltak pillanatok, amikor a legszörnyűbb történések után is mellette jók következhettek.

Amint kiértünk a főútra, elénk tárult Prága gyönyörű látképe. Hogy miért is ezt a várost választották a szüleim letelepedésük helyeként? Egyszerű válasz. Anya cserediákként került ide, és így ismerkedett meg apával, aki behálózta őt akár csak a halász a halat. Hogy Ashton és az enyhén idióta barátai hogy kerültek ide, azt nem tudom. Tulajdonképpen nem is érdekelt.

A hegyek mögött szivárvány elképesztően gyönyörű látképe tört utat magának, ahogyan a lemenő nap fénye is, ami kikérezkedte magát a felhők fogságából. Azon az alkonyon láttam, amint a hegyekről lecsorog a nap vöröslő fájdalommal átitatva. Én szívem is fájt a gondok miatt, de próbáltam elfelejtetni magammal. Ma nem hagyhattak legyőzni a rossz történések.

Magasan voltunk, mindenek felett. De olyannyira, hogy minden lent lévő dolog olyan jelentéktelennek tűnt, de vajon meddig?

- Készen állsz életed egyik legjobb perceidre? – kérdezte Ashton a fülemhez hajolva, miközben megragadta a kezemet és kitárta. A szikla pereméhez tolt, ahol leláttam a mélybe. A hullámok vadon csapkodtak és olyan hívogatónak hatottak rám. A mögöttem lévő srác és az izgalom hatására a testemben felszabadult az adrenalin, amit csak a sziklaugrás tudott csillapítani. – Azt akarom, hogy együtt ugorjunk.

Fejemet hátrahajtva behunytam a szemeimet, így a külvilág sötét keretet vont körém. Csak hallgattam a hullámokat, melyek alattam vadul csapkodtak, és éreztem Ashton heves szívdobogását, melyek egybevegyültek az én szívemének ütemével. Aztán sóhajtottam egyet, és csak utána bólintottam egy határozottat, jelezve, hogy készen állok egyik legőrültebb dologra, amit tehetek most.

A másodpercek egybeolvadtak. Az arcomba vágó hideg szél, és az esőcseppek keveréke elmosta minden egyes gondomat. Madár lehettem, vagy csupán csak egy ember, aki levedlette minden félelmét és a kegyetlen múltját. Szabad szárnyakon repültem abban a pillanatban.

De mindannyian tudjuk, hogy semmi nem tart örökre, és mindennek egyszer vége kell, hogy szakadjon, és ennek is. Az élet túl kiszámíthatatlan és kegyetlen, ahhoz hogy a pillanatok kicsit tovább húzódjanak. Én erre vágytam csak, mégsem kaphattam meg. Mert mi változott volna, ha megkapom? Semmi az égvilágon, vagy talán csak az, hogy egy pillanatra jobban érezhettem volna magamat.

A hideg víz becsapódását nem éreztem, csupán csak a fájdalmat, ami a testemet érte. A víz elnyelt, és húzott le a gyönyörűen fodrozódó mélybe magához, de mielőtt engedhettem volna a csábításnak valaki felhúzott a felszínre.

- Úristen, Ashton – suttogtam felnézve a vízcseppes arcára, majd szorosan magamhoz öleltem. Hihetetlen egy ember volt azt már tudtam Csak szorosan csüngtem rajta, miközben ő nevetve ölelt át. – Te nagyon fontos vagy nekem, ugye tudod?

- Az arany attól még hogy fénylik, lehet nem is arany – rántotta meg a vállait hanyagul, amit nem tudtam hova tenni. Összeráncolt szemöldökkel hajoltam el tőle, hogy megnézzem az arckifejezését, de idővel elhajolt tőlem, és a part felé vette az irányt, viszont előtte még hátra lesett. - Nyugi, csak viccelek.

- Ash? – kiáltottam utána, viszont szavaim hiába találtak célt a srác nem fordult meg. A szél feltámadt, majd a víz felszínét felkavarta, ami körkörösen gyűrűzött körülöttem. Gondolataim zavarodott helyekre utaztak, és még én sem tudtam őket kibogozni. Talán túl fáradt voltam már a gondolkozáshoz is a mai napon.

Az biztos, hogy mindannyian mondhatunk furcsa dolgokat, de mindent komolyan kell venni, vagy engedjük el a fülünk mellett? Nem tudtam, hogy hogyan is döntsek. Valahogyan egyik opció sem volt a leghelyesebb, amiket kigondoltam. Mindenesetre lesz, ami lesz alapon felnéztem az égre, majd egy jobb jövőt kívántam magamnak.

Hogy kívánságom teljesült-e? Az idő hamarosan felfedte előttem.

----------

Sziasztok!

Lassan elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor már nagyon kevés lesz hátra a történetből. Tényleg nem sok fejezet van a végéig, de azért még egy ideig olvashatjátok ezt a történetet.

Kissé nyugisabb fejezettel készültem ma nektek, és úgy gondolom, hogy szereplőinknek is kijár egy kis nyugi a sok kaland után.

Nagyon aranyosak vagytok nekem, hogy visszajeleztek és hálás vagyok emiatt nektek. Nagyon.

Sietek nektek a folytatással mindenképpen és hamarosan olvashatjátok is.

Puszi, Frida Beth Holloway