Gyilkos Rémképek (A.I.)

2. Fejezet - Újdonsült élet

Arabella Odell

A mai napig is gyakran lesem az emberek tekintetét, hogy hogyan is viselkednek a maguk nyugodt környezetében. Mindenki máshogyan reagál a külvilágban történtekre, és lehet, valakinek egy motor hangja nem okoz nagyobb félelmet, de engem néha a puskák ropogására emlékeztetnek.

Azt gondolná az ember, hogy a múlt árnyai elvesznek a jelen fényében, de nem, mert ami megtörtént, azt soha nem lehet elfelejteni.

Most is látom édesanyám kétségbeesett arcát, ahogyan a kávézó elé érő tömegben engem keresett, és reménykedéstől csillogó szemekkel fürkészte a hozzám hasonló embereket, akik megmenekültek a támadás elől.

- Állj már meg, ott van az anyukám – kiáltottam oda az előttem rohanó fiúnak, aki még mindig a kezemet szorongatta, viszont szavaim süket fülekre találtak, és elporladtak a hamvas levegőben.

- Sajnálom, de nem tehetem, mert a nyomunkban vannak – mondta, de annyira távolinak hatott a hangja, hogy kételkedtem benne, miszerint valóban ezt mondta-e.

Nem kérleltem tovább, hiszen tudtam, hogy se erőm, se esélyem nem lett volna arra, hogy kiszakítsam magam a vasmarkai közül. A közeli felrobbantott ház összeomlott törmelékei fölött sűrű, szürkés füstfelleg szállt fel, ami belepte az embereket.

Az szememet mardosta a piszok, de lehet csak a könnyeim voltak azok, ezt nem tudtam akkor megmondani. Csak egy pillanatra, de elkaptam anyám tekintetét, viszont abban az áldott percben a homlokán fodrozódó ráncok kisimultak, és megkönnyebbült. Csupán csak egy rezzenéstelen másodperc volt, és utána végleg eltűnt a szemem elől.

- Kérlek, lassíts, én nem bírom tovább! – lihegtem a kimerültségtől, és éreztem, hogy a halántékomon hatalmas izzadságcseppek gördülnek le, amiket megállíthatatlanul követtek társai.

Az idegen srác nem adott semmi jelet arra, hogy esetlegesen meghallott volna, de tudtam, hogy minden egyes rezdülésemre figyelt. Kétségbeesetten rogytam össze a járdán, és nem érdekelt, hogy esetleg megölhetnek azok, akik követtek, csupán csak azt akartam, hogy mindennek vége legyen.

Aztán hatalmas robbanás ütötte meg a fülemet, és az azt követő lökéshullám felkavarta az úton nyugvó port, ami csak futótűzként söpört végig mindenen, és ellepett engem is. Az épület törmelékei észveszejtő sebességgel hullottak rám, de csak néma csöndben tűrtem, ahogyan mélyen meghasítják a bőrömet.

- Kelj fel, vagy mind meghalunk! – ordította a fiú a fülembe, akinek a neve még mindig nem volt világos, mégsem foglalkoztam ezzel az adott pillanatban. Semmitmondó arccal fordultam felé.

Akkor láttam először olyan aggódó szempárt, és ámulatba ejtő íriszei rengeteg érzelmet közvetítettek felém. Aztán átvándorolt a tekintetem a lányra, akit megmentett. Fekete haja csapzottan tapadt az arcába, ahol riadtság tükröződött.

Egy gyerek élete fontosabb, mint az én fanyarú sorsom, és neki már nagyon is nincs családja, csakis miránk számíthat, ebből fakadóan nem tusolhattam el az eredeti érzéseimet, melyek a megmentését sugallták.

Azonnal felpattantam, és megfogva a srác kezét intettem, miszerint szaladjunk. Féltem, hogy valamit elszúrok menekülés közben, így egyre jobban nem tudtam figyelni arra, tulajdonképpen mi is folyik körülöttem.

Aztán csak azt érzékeltem, hogy valami súrolta a lábamat, én pedig a hirtelen jött fájdalomtól összerogytam. A könnyeimet is elfelejtettem hullajtani, csakis a kezemet a nyilalló területre vezetem, és hátrakaptam a fejemet. Tőlünk néhány méterre a porból egy ember alakja rajzolódott ki, és a kezében egy mesterlövész puska volt, amit rám vezetett.

Azokban a pillanatokban, csak arra tudtam gondolni, hogy még élnem kell tovább. A fegyver ki volt biztosítva, és láttam, hogy a férfi undorító sárga fogait kivillantva meghúzta a ravaszt, de a fegyver nem dördült el újra. Csak néma csendben maradt, akár a mély gyászban ülő anya, a fia sírja előtt.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam, és rohanni kezdtem, de az előttem lévő srác már régen befordult a sarkon. Talán ő már feladta, hogy én is vele tartsak, hiszen csak púp voltam a hátán.

Aztán megfordult, és egyenesen rám bámult. A fájdalomtól eltorzult arcom, és nyomorék alakommal nem foglalkozva jött közelebb felém, és ragadta meg a karomat.

A pánik már teljesen kivehető volt az egész utcában. Az emberek sikongatva szaladtak el mellettünk, de mi csak araszolva haladhattunk.

Az utcába egy sárga taxi fordult be észveszejtő sebességgel, mögötte felkavarva a port. Egy férfi stoppolni akarta, de a a jármű nem állt meg, és hatalmas sebességgel elütötte, így a férfi a motorháztetőre fellökődött, aztán leesett.

Nem mozdult többé, de senki nem foglalkozott vele. Mindenki a saját életét mentette, és a másikéval már csöppet sem foglalkozott.

A fiú egy kocsiba pattant be, és a hátsó ülésre irányított minket. A fiatal lány remegve húzódott távolabb tőlem, mire csak próbáltam barátságos arcot vágni.

- Bukjatok le, és nehogy felnézzetek! – fordult hátra a srác, és tekintetünk találkozott. Bizony csak másodpercekig tartott fogva, de elérte vele, hogy valamilyen szinten megbízzak benne.

Torkomat marta a leülepedett por, így csak megköszörültem, és nagy levegőt vettem.

- Miért segítesz nekünk? - hangom bizonytalanul csengett, és csodálkoztam, ha meghallotta volna. A visszapillantó tükörből rám pillantott, én pedig csak nagyot nyeltem. Már azt hittem, hogy elfelejtkezett a kérdésemről, és már soha nem is fog választ adni rá, amikor is újra rám pillantott.

- Nem hagyhattalak ott – mondta egy halvány mosoly kíséretében, amit én nem viszonoztam. Nem bíztam benne, de mégis hagytam, hogy berángasson egy autóba. Túl sok volt nekem a mai nap történései, és talán csak azért hagytam magam, mert nekem már minden úgyis mindegy volt. – És ennyivel tartozom.

Az utolsó mondatot már csupán csak suttogta, és a végét elharapta. Már éppen rá akartam kérdezni, hogy mégis mivel tartozik, amikor is a hátsó autóüveg ropogva tört össze, és az üvegszilánkok mindenhová szétszóródtak. A fejem mellett egy golyó röpült el észveszejtő sebességgel, és megállt az első szélvédőben.

A srác, akinek a neve még mindig titok volt, azonnal gázt adott, és nem foglalkozva a mellettem ülő rémült lánnyal szitkozódni kezdett.

Remegve csúsztam arrébb, de közben beletenyereltem a szilánkokba. Az üveg felszakította a tenyeremen lévő bőrt, és a vér komótosan kezdett el csorogni le a csuklómon aztán a bőr üléshuzatra. Nem foglalkoztam a fájdalommal, se azzal, hogy lehetőleg ne vérezzem össze a fiú méregdrága autójának az ülését.

- Nem lesz semmi baj – suttogtam, és felköhögtem egy adag torkomra tapadt port. Miután jobban lettem a lány csuklója felé nyúltam, hogy megfogjam, de ő kitágult pupillákkal húzódott távolabb tőlem. Bizalmatlan volt velem szemben, és ezt meg tudtam érteni.

Óvatosan kinéztem az ablakon, és láttam, hogy már sötétedik. Mögöttünk a puskák hangjai csak úgy ropogtak, és hol célt találtak, hol pedig nem. Abban a pillanatban csak azt kívántam, bár csak egy rossz kandi kamerás műsorba csöppentem volna, de ez nem jött be. Egy új jövő vette kezdetét, megspékelve egy újdonsült élettel. 

----------

Sziasztok!

A folytatás meg is érkezett, amiben részünk lehetett menekülésben és lövöldözésben. Ezekből továbbra se lesz hiány, azt megígérhetem.

Köszönöm a visszajelzéseiteket, hiszen nagyon sokat jelentenek nekem. Sietek a folytatással, ígérem.

Puszi, Frida Beth Holloway