Gyilkos Rémképek (A.I.)

13. Fejezet - Egy őrangyal

Arabella Odell

Csak kövesd a fényt, ami elvezet egy sokkal jobb világba, a szörnyűséget a hátad mögött hagyva. Létezik egyáltalán a fény, és ha igen, akkor mikor jön? Mi a teendő, ha soha?

Csak legyen hitünk, amit ne veszítsünk el lehetőleg. Ezt tanultam az utóbbi napokba.

A nap reggeli fényes sugarai mindent elvakítottak, és lassan melengetni kezdték a megdermedt földi életet. A világ magához tért, miközben felkészült fogadni egy újabb veszedelmes napot.

- Már nem kell sokat kibírnod – szólalt meg mögöttem Annikah, mire megfordultam. A lány megtörten ült a földön, és látszott rajta, hogy a száján kiejtett minden egyes szó nehéz neki. Miután Ashtonnal eltávolítottuk Annikah ajkáról a fekete cérnaszálakat, a lány keveset beszélt. Magába zárkózott, és semmire nem volt hajlandó válaszolni, most pedig mégis.

Sóhajtva túrtam a hajamba, és a gyengéden fodrozódó patak vizét néztem, amiben a saját másom nézett vissza. Arcom beesetten tükrözte a bennem dúló háborút.

- Jó reggel a hölgyeknek! – kiáltott fel jókedvűen Ash, én pedig összerezzentem a hirtelen jött éles hangtól. A fiú vizes haját megrázva mosolygott felhőtlenül, mintha az életünk nem lenne veszélyben. Komoran pillantottam felé, és vártam, hogy mit szeretne mondani. – Ma megtanítalak titeket vadászni.

Mielőtt tiltakozhatott volna bármelyikünk is, a kezünkben nyomott egy-egy éles botot, aminek a vége ki volt hegyezve. Biztatóan megszorította vállaimat, majd az egyik kijáratlan ösvényre tért. Mögötte a levelek meghajladoztak utat engedve nekünk.

Annikah felém pillantott, de én csak hanyagul megrántottam a vállamat, és követtem a fiút. A reggeli harmatos fű csillogva fénylett a tompa fényben. Ash körvonala pedig hol elmosódott, majd megerősödött.

- Figyelj, én nem akarok megölni egy állatot sem – kezdtem bizonytalanul, de mielőtt folytathattam volna Ashton megfordult, és csendre intett. Előrébb araszolt, aztán a kezét meglendítve pálcáját elhajította. A szám elé kapva a kezemet léptem mellé, de amint megpillantottam, hogy dobása célt tévesztett megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A srác idegesen megvakarta a nyakát. – Úgy látom, hogy nem fogunk ma se semmit enni.

Valóban jogos volt a vadászata, hiszen szükségünk volt a táplálékra, de ilyen áron? Sóhajtva tapasztaltam, hogy bizony igen, ezért megindultam egy újabb áldozat keresésére.

Szemem hamarosan megakadt egy hófehér mezei nyúlon, ami a fák és a bokrok rejtekében pihenve ült. Bundája kirítt a zöldből, és könnyen észre lehetett venni, mégis ügyesen bújt el.

Kezemet felemelve készültem eldobni a kiélezett végű botot, de a derekamra egy kéz tapadt, ami megállásra késztetett. Állát a vállamra fektette, miközben nyugtató dolgokat suttogott a fülembe. Tenyerét végigfuttatta az oldalamon, testemen, és csak utána állapodott meg a csuklómon.

- Koncentrálj az áldozatodra, mérd be, ha ez megvan, akkor csapj csak le rá! – utasított nyugodt hangon, mire így tettem, ahogyan mondta. Semmi más nem lebegett előttem, csak a nyugodt nyúl, aminek a húsát hamarosan megehetem. Kezemet meglendítve hajítottam el a botot, ami félre siklott, pontosan a védtelen állat mellé, aki már messzi tájakon járt.

Bosszankodva sétáltam a fáért, majd a kezembe vettem. Ashton szájából egy jóleső nevetés tört fel és látszott rajta, hogy nagyon is tetszett neki a helyzet. Csúnyán nézve rá meglendítettem a kezemben tartott botot, és lesújtottam rá, szinte alig érezhetően.

- Hé! – meglepődötten pillantott fel, így láttam a szemében lévő értetlenséget. Felkacagva rohanni kezdtem előle, de éreztem, hogy követ. A szél süvített a fülemben és hamar kipirosította az arcomat. – Ezért kapsz.

Sikítva rohantam a közeli patakba, és nagy erővel csapódtam a hideg vízbe. Mögöttem is csobbanás csendült fel, amitől szívem hevesen kezdett el dübörögni a mellkasomban.

Hamarosan kezek fogták át a derekamat, majd a tulajdonosa befogva a számat csendre utasított. Fülemhez hajolva csak belesuttogott.

- Látod azt az őzet? – kérdésére csak bólintottam egyet. Óvatosan közelebb férkőzött hozzám, miközben én a part szélén békésen alvó állatot fürkésztem. – Ha elég ügyes vagy, meglehet a mai ebédünk.

Fejemet rázva pillantottam hátra, miszerint én nem ölök meg egy ilyen törékeny állatot, erre a fiú sóhajtva elengedett. Tudtam, hogy ő maga akarja kézbe venni a dolgokat, viszont nem volt elég erőm ahhoz, hogy mindezt végignézzem.

Kiúszva a part szélére inkább levettem a pulóveremet, ami teljesen elázott, ahogyan a rajtam lévő összes ruhadarab is. Belépve az erdő sűrűjébe, már a nap nem melengetett, emiatt fázni kezdtem egy csöppet.

- Remélem, hogy kiromantikáztátok magatokat – szólalt meg Annikah egy gúnyos mosollyal a szája sarkában, amit nem tudtam hova tenni. Homlokomat ráncolva lestem felé, miközben közelebb léptem hozzá, de ő hátrált. – Mi a baj, Annikah?

A lány lángoló tekintettel nézett rám, mintha valamiért én lehetnék a hibás pedig nem csináltam semmit.

- Elgondolkodtál már, hogyha ti itt szépen egymásra találtok, akkor velem mi lesz? – felelte. A gúnyos mosolya még mindig nem tűnt el az vágásokkal teli arcát. Nagyot sóhajtva nyújtottam ki a kezemet, de nem fogadta el, ami nagyon is rosszul esett. Az utóbbi napokban rengeteg mindenen átmentünk, és sokszor köszönhette az életét nekünk. – Itt hagytok engem megrohadni.

Egyre hangosabban ejtett ki minden szót, és az erdő zengett tőle, ami nem volt jó ránk nézve, hiszen Calum, még ha nem is annyira közel tartózkodott hozzánk, mégis a szél elvihette messzire a szavainkat.

- Annikah, kérlek, nyugodj meg. Megígértük, hogy nem fogunk téged magadra hagyni – próbáltam meggyőzni, de ő nem hitt nekünk. Miért is hitt volna ezek után, hiszen Ashton konkrétan majdnem megölette, amikor helyette engem választott, ezzel egy elmebeteg karjaiba lökve őt.

Az említett fiú is hamarosan megjelent maga után húzva az őzt. A mosolya egyből lefagyott a szájáról, amint megpillantott minket, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Annikah megfordulva rohanni kezdett észak felé. Mielőtt bármit is tehettem volna a srác lefogott.

- Hagyd, ha lenyugszik, akkor visszajön – mondta egy biztató mosollyal. Idegesen kitéptem magam a szorításából, és azzal a lendülettel pofon vágva nekitámadtam a szavaimmal is.

- Egy bolond gyilkos rohangászik az erdőben, és te csak ilyen nyugodtan veszed, hogy egy fiatal lány egyedül van? – kérdeztem felháborodva, majd én is Annikah után eredtem. A mögöttem lévő fiú lehajította az állatot a földre, és ő is követett.

Nem érdekelt, hogy eltévedhetek, vagy bajba sodorhatom mindannyiunkat. Csakis a lány épsége izgatott, melyért én voltam a felelős. Olyan lettem neki, mint egy őrangyal, akinek kötelességei voltak.

Nem láttam magam előtt a rohanó alakját, csak néha villantak fel dolgok belőle, vagy a szemem csalt.

Nem tudom, csak azt, hogy az egyik hatalmas fánál elhaladva valakinek a mellkasába ütköztem, azután pedig a földre estem. Az ismeretlen az erdő minden illatát magába hordozta, de nem volt ismerős.

A futástól hevesen dobogó szívvel néztem fel a fölém magasodó alakra, aki köré a nap koszorút vont. Olyan emberfeletti látványa volt és tekintélyt parancsoló.  

----------

Sziasztok!

Nem tudom, hogy ki van így, de azért én is bevállalnék egy reggeli vadásztúrát Ashtonnnal. De hát ki nem? 

Óh, gyerekek, eszméletlen, hogy mennyire robog előre a történetet, de komolyan. Még alig kezdtem el másfél hónapja.

Próbálok nektek minden egyes részbe izgalmakat csempészni, és remélem, hogy sikerül is, attól függetlenül, hogy én nem mindig érzem ezt. 

A fejezet végén hagytam egy kis függővéget. Szerintetek ki lesz a rejtélyes alak?

Puszi, Frida Beth Holloway