Gyilkos Rémképek (A.I.)

14. Fejezet - Természet rendje

  Arabella Odell

 Hevesen dobogó szívem minden egyes pillanatban ki akart ugrani a helyéről, és szabadnak lenni, akár egy madár. Elmém újra azt suttogta, hogy bajban vagyok, és menekülnöm kell, viszont valami láthatatlan erő visszatartott. A fölém magasodó alak ijesztő volt, ahogyan a karomat megragadta. Becsukott szemekkel, reflexből pofon akartam vágni, de lefogta a kezemet. 

- Arabella, nyugi, én vagyok az! – szólalt meg azonnal, mire kinyitottam összezárt szemeimet. Előttem valóban nem ellenség, hanem Michael állt. Bal kezében egy nyílvessző volt, amit talán a reggeli vadászás miatt hozott magával. – Mit kerestek itt? 

Az utolsó mondatát a mögöttem lévő Ashtonnak is szegezte, aki lihegve támaszkodott a térdére. Haja az arcába hullott, miközben engem fürkészett látszólag megkönnyebbülten. 

- Már napok óta csak menekülünk – sóhajtott fel Ash, miközben összeszedve magát megindult a barátja után. Látszólag elfelejtkeztek rólam és úgy társalogtak, mintha nem is lennék ott. A beszélgetésük kezdett átmenni egy egész érdekes vágányra.- Calummal tartod még a kapcsolatot? – kérdezte az előttem sétáló göndör hajú fiú Michaeltől, aki megvakarta a tarkóját, mielőtt válaszolt volna. 

- Tulajdonképpen már csak veled beszélek. Néha napján még kezembe veszem a legutolsó koncerten készült képünket, és elmosolyodok rajta – nosztalgiázott a srác elnézve a távolba. Ashton keserűen elmosolyodott. 

 Egy kitaposott ösvényen haladtunk előre és a lábunk alatt csörgő lehullott falevelek, letört ágak egybeolvadtak a madarak csipogásával, vagy az állatok neszelésével. A páradús levegő kezdett fölszállni, így az erdő látványa is tisztult. 

- Vajon minden lehetne a régi? – tette fel Ash az újabb kérdést, de most nem kapott rá választ, hiszen egy faházhoz értünk, aminek az ajtajához lépve lenyomta a kilincsét. – Semmit nem változott ez a ház.

 Most láttam először sebezhetőnek Ashtont. Őt az emlékei tették gyengévé, megtörhetővé. Erős volt mindig, és soha nem mutatta mi is tombol a lelkében. Bevárva az ajtón belém karolva lépett be a faházikóba. Tenyere a derekamon pihent, ahol égette a bőrömet, mivel a ruhaanyag felcsúszott. Kapkodva szedni kezdtem a levegőt, miközben próbáltam a szorításából kitérni, de nem engedte. Talán csak nem akarta, hogy elszaladjak, viszont mi okom lett volna? Viszont puszta figyelmesség is állhatott tette mögött. 

Bent sötétség uralkodott, miután a mögöttünk lévő ajtó bezárult. Halálos csönd telepedett mindenre, és valami szikra vibrált a levegőben. A villany pillanatok alatt kapcsolódott fel, elvakítva minket is. Hunyorogva próbáltam kitisztítani a látásomat, és hamarosan minden kikristályosodott. 

- Szép napot, Irwin – egy gúnyos hang szelte át az áporodott levegőt, majd másodpercekig még ott is csengett. Előttünk egy szőkésbarnás hajú, talán tőlem pár évvel fiatalabb fiú állt, kezében egy nyílvesszővel, amit ránk irányított. Sikítva kaptam a szám elé, és a félelemtől pillanatok alatt remegni kezdtem. Ashton ösztönösen maga mögé rántott, így a gyilkos tárgy őt találta volna el először. – Na, mi van, Ash?

 - Mi folyik itt? – suttogtam értetlenül, de nem voltam elég hangos a támadónk meghallva a kérdésemet, mosolya még szélesebb lett. Könyörögni a szánalmas életünkért felesleges, és nekem már úgyis mindegy volt, hiszen terroristák és gyilkosok lesték minden lépésemet. Egyszerűbb megoldásnak bizonyult volna az azonnali halál. Nem így terveztem el semmit sem, viszont a jövő hiába van megírva előre, még nem biztos, mert semmi nincs kőbe vésve. Minden rajtunk múlik. 

- Mit akarsz, Hemmings? Azt hittem már lerendeztük a dolgokat – felelte az engem védelmező fiú nyugodtság apró tétegeit mutatva, ami felhergelte a srácot. Arca a dühtől eltorzul, állkapcsát összeszorította. 

- Rohadtul megmondtam, hogy megöllek, te patkány! – üvöltése belehasított a levegőbe, akár a dinnyébe az éles pengéjű kés. Lassan, de biztosan darabolta fel Ashton álcáját is, hiszen éreztem a testéből áradó dühöt. – Kivéreztetlek a kis barátnőddel együtt. 

A minket idehozó Michael lassan lépett a Hemmings nevű sráchoz, aki elismerően elmosolyodott, erre az ő szemei csillogni kezdtek a tompa félhomályban, de Ashton csalódott arcát látva azonnal lehajtotta a fejét Mike. 

- Michael hogy tehetted ezt? Csak azt mondd meg, hogy miért árultál el? – Ash hangjából rengeteg érzést ki lehetett venni, és tudtam, hogy most nagyon is megtört. – Luke, te állsz mindenek mögött? 

Bizony. Gyakran a legjobb barátaink is átvernek teljesen oktalanul, vagy csak azért, mert kényszerítik őket. Viszont az, az igaz társ, aki nem törik meg, ezzel mutatva, hogy a barátság nem törhet meg más emberek akarata miatt. Michael most szálka lett a göndör hajú fiú szemében, és egyfajta űrt okozott, melyet már soha nem tud befoldozni vagy jóvátenni. 

- Mike csak jófiú volt, és rájött, hogy egy féreg vagy, akit ki kell irtani, mert hamar elszaporodhat – szólalt meg, ezek szerint Luke, akinek elszánt tekintete nagyon is gyilkolás vágytól fűtötten csillogtak. Félelmetes látványt mutatott, de olyat, amit még a legjobb színészek sem tudtak volna leutánozni.Nem éreztem helyénvalónak Ashton ócsárlását, hiába ismertem csak pár napja, rengeteg mindent köszönhettem már neki. 

- Pont az ilyen őrülteket kéne irtani lángszóróval. Aztán hagyni, hogy félig élve fulladjanak bele saját vérükbe – minden egyes szavamat kiabálva szegeztem neki az elmebeteg Luke-nak, akinek látszólag nem tetszett felvágott nyelvem. Kilépve Ash takarásából a rám szegezett íj elé álltam. 

 A gyilkosok szerettek játszani az áldozatukkal, de ha velük szórakoztak, az már számukra nem volt olyan élvezetes, hiszen csökkent a tekintélyük. Felhergelni egy pszichopatát, nem volt helyes dolog, mégis megtettem. Talán a mögöttem álló védelméért, nem mintha szüksége lett volna rá. Luke élesen szívta be a levegőt, majd csigalassúsággal fújta ki. Még ebből a távolságból is láttam, miszerint az erek kidagadtak a nyakán, és félelmetesen domborodtak.

 - Elég lesz ebből! Itt én vagyok a főnök, értve vagyok? – ordította. A mondata végén a nyílvesszőt szabadjára engedte, ami néma eleganciával szelte át a levegőt. A halál pillanatok alatt bekövetkezhet, és a Kaszás nem válogat, hanem mészárolja a földi lényeket, de mikor egy ember lángja kimúlik, helyette születik egy új a poraiból. Ez a természet rendje. A gyilkosság szörnyű, de áldozatlak mindig lennie kell. 

A nyílvessző kegyetlen lassúsággal csapódott bele egy testbe, és egyben egy lélekbe, mely most minden rossz tettét jóvátette. Lelke nemes volt, ha félre is lépett egyszer, de ki nem tette volna már egyszer az életében? 

Michael egy hangot sem adott ki, hanem a halált várva terült el a padlón szívébe fúródott nyílvesszővel. A házon kegyetlen hidegség suhant végig, megdermesztve minket is. Senki nem vett levegőt, és mintha megállt volna az élet, de a másodpercek élettel telien pörögtek le. Michael minket védve próbálta visszaszerezni Ashtonnál elvesztett bizalmát, viszont úgy távozott el lelke, hogy nem tudhatta meg soha a volt barátjában zajló gondolatok igaz lényét.  

----------

Sziasztok!

Szerintem egy elég izgalmas fejezeten vagyunk túl. A rejtélyes alak Michael volt, akit ezentúl már nem is fogunk látni a történetben sajnos. 

Viszont a történet halad tovább, és szerintetek Ashton képes lesz megbirkózni az őt átölelő fájdalommal és mi lesz ezután a gyilkos Luke-kal? Hamarosan mindent megtudtok ezt megígérhetem.

Találkozunk legközelebb, addig is pihenjetek sokat.

Puszi, Frida Beth Holloway