Gyilkos Rémképek (A.I.)

21. Fejezet - Színtiszta valóság

Arabella Odell

Kellemetlen szagok és hűvösség jellemezte a helyet, ahol voltam. A padlót több hetes kosz fedte, ami nem éppen a higiénikus kategóriába tartozott. Az apró ablakon, amit rozsdás rács fedett, némi fény bekúszott a félhomályba, miközben megvilágította az áporodott levegőben köröző porszemeket.

Az arcomon könnycseppek száguldottak le, miközben belekapaszkodtam a rácsokba, amik masszívan álltak a helyükön. Kezemet vágta a vas, mégsem érdekelt, ahogyan az sem, hogy gyilkos tekintettel méregetnek a cellatársaim, akiket idegesíthettem idegösszeomlásom miatt.

- Kussolj már, vagy kivágom a nyelvedet – szólalt meg mögöttem egy durva hang, mire hátrakaptam a fejemet. Egy tőlem nem messze lévő, falnak támaszkodó nő morzsolgatott a kezében egy szilva méretű törmeléket, amit talán a falból vájt ki. Szeme gyilkosan villant meg a félhomályban, és a testalkata fenyegető volt. Megtörölve a szemeimet uralkodni kezdtem az érzéseimen. Gúnyos hangja újra befészkelte magát az agyamba. – Én is így gondoltam, édesem.

Ennél már nem lehetett semmi rosszabb, hiszen itt ültem már több mint egy hete egy mocskos cellába, ahol olyan emberek vettek körül, akiket nem ismertem, így nem számíthattam senkire ezekben a nehéz napokban. Nem volt senki, aki a gyötrelmek között felébreszthette volna bennem a remény apró tűzét, mely vad lángokra kaphatna.

Újra elkapott egy furcsa érzés, ami elől nem tudtam menekülni, így sírás újra kerülgetni kezdett. Utat adtam forró könnyeimnek, mely valaha még virágzó életemet búcsúztatták. Itt voltam fiatalságom virágában, mégsem éreztem boldognak magamat. Talán majd jön jobb idő, amikor már csak rossz, viszont halvány emlékképként nézek vissza ezekre a kemény napokra.

Némán rázkódtak a fájdalomtól a vállaim, viszont könnyeim elapadtak. Olyan volt, mintha az agyam megértette volna, hogy már nincs jobb jövőhöz vezető út. Egyébként ez teljesen igaz volt, hiszen bármerre is visz az élet, úgyis emlékezni fogok mindenre. Ez nem olyan, mint egy születés, ami elveszik az idővel. Ez annál több volt.

Mielőtt megnyugodhattam volna egy kéz megragadta a pulóverem nyakát és hátrarántott, így én a földre estem. Testemben a fájdalom úgy cikázott végig, mint az áramütés lett volna. A levegő a tüdőmbe szorult, és a szívem úgy dobogott a testemben, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a fogságból. Felnyögve próbáltam felülni, de valaki a kemény padlónak nyomott.

- Megmondtam, hogy fogd be a szád! Tudod, már itt rohadok egy éve ezen a mocsoktelepen, mégsem bőgök – köpte a szavakat az arcomba, de durván ellöktem, mire jobban felhergeltem. Már ugrott volna nekem, de egy test közénk állt. Gumibotját fenyegetően az előttem lévő idegileg instabil lányra szegezte, mire az megdermedt. – Jól van, jól van, nem kell így felkapni a vizet szépfiú.

Szemeimet lehunyva hallgattam, ahogyan egy hatalmas csattanás szeli át a levegőt, majd valaki felrángat a kemény és hideg padlóról. Még mindig nem láttam a külvilágból semmit, de azt kívántam, hogy bár ne is érzékelhettem volna. A mögöttem felszólaló pusmogások és szitkok pár pillanatig még a fejemben visszhangoztak és nem kényszerültek távozni.

A megmentőm maga után rángatott, majd már csak azt érzékeltem, hogy durván a falhoz taszít. Eddig soha nem ütött meg egyetlen egy férfi sem, de ami még soha nem történt meg, az tuti, hogy egyszer fog.

Egy hatalmas csattanás, meleg tenyerek érintése, majd az azt követő hasító fájdalom újra a földre taszított. Újra egy könny szelte ketté az arcomat, amint felnéztem a támadómra. Lélegzetem megakadt, és szívem hevesen kezdett el verni, miközben majd' megszakadt, ugyanis előttem Ashton állt. Testét rendőri ruha fedte, és úgy nézett ki, mintha idevaló lett volna, de nem.

- Itt nincs verekedés hülye csitrik – köpött mellém, miközben felrángatott a földről, de annyira, hogy éreztem, amint karom reccsen egyet. A könnyeim utat törtek maguknak, de most nem azért, mert fáj a durvasága, hanem viselkedése miatt. Egyszer megvédett, majd eltaszított magától, végül feltűnt mikor a legnagyobb segítségem volt rá. Most pedig embertelenül viselkedett velem, amit nem értettem. Keserűen baktattam utána, viszont amint egy sarkon befordultunk, újra a falnak taszított.

- Kérlek, Ash! – könyörögtem újra összezárva íriszeimet, miközben jobban összehúztam magamat. Féltem tőle, és ebben a pillanatban azt kívántam volna, bár visszamehetnék abba a koszos cellába, mint az ő kiszolgáltatottságainak legyek kitéve. Heves lélegzetvételem jobban felgyorsult, amikor magához rántva megölelt. Karjait a derekam köré kulcsolta, miközben értetlenül motyogott. Szívének dobogása átvette az enyémnek a tempóját. Zavarodottság végigsöpört rajtam, és csak meglepetten bontakoztam ki karjai közül. Mindenre rájöttem. – Te idióta!

Kezemet meglendítve hatalmas pofont kevertem le neki, ami csattanva hagyott nyomott az arcán. Tenyerem formája megbélyegezve virított az arcán, és én nem értem be ennyivel. Hisztérikusan ütni kezdtem, ahol értem. Nem értettem ugyan magamat sem, de a srácot se. Ő csak próbált lenyugtatni, viszont én nem hagytam neki.

- Arabella, az Isten szeremére is, nyugodj már le! – suttogta idegesen, és két tenyere közzé fogta az arcomat, így kényszerítve, hogy nézzek rá. Íriszeit az enyéimbe fúrta és biztonságérzetet sugallt, ami én nem tudtam befogadni, akármennyire is akartam. – Nincs semmi baj. Nyugi.

Remegő ajkakkal pásztáztam, miközben válaszokra vártam, de nem engedte meg nekem, hogy akár egyetlen egy szót is kiejtsek a számon. Újra csak hagytam a bábja lenni, akit ide-oda rángathat, ahogyan kedve tartja. Kirántva magamat a szorításából most én löktem neki a falnak. Idegesen pillantott zaklatott testemre. Két választásom volt. Vagy itt maradok és rám találnak az igazi rendőrök vagy pedig vele megyek, viszont az a döntés még bizonytalanabbnak bizonyult.

- Rohadtul nem azért törtem ide be, hogy kínlódjak, így örülnék, ha idevonszolnád a seggedet – szólalt meg Ashton a fejét fogva dühében. Bántóan hatottak a szavai, de tudtam, hogy csak a feszültség lett úrrá rajta, mégis ledöbbentett. Amint meglátta összezavarodott arcomat, kíméletesebbre vette a hangját – Sajnálom.

Nagy levegőt véve előre léptem, majd belekapaszkodtam a karjába, és megindultunk előre. Körültekintőeknek kellett lennünk. Bármelyik pillanatban tehettünk akár egy rossz lépést is, ami nem rendkívül veszélyesnek bizonyult. Egyik cellánál elhaladva akaratlanul is, de a szemem megakadt egy alakon, aki annyira ismerős volt. Mikor ő is megpillantott, ajkait mosolyra húzta.

- Itt még nincs semminek vége – suttogta magát nekinyomva a rácsoknak. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha ismerné a jövőt, de ez lehetetlen volt.

Bár én is láthattam volna, hogy meg tudjam előzni a bajokat. Hiába a természetfeletti képességek csakis a mesékben léteznek, mi pedig a színtiszta valóságban élünk, ahol nincsenek csodák, vagy ha vannak is, nagyon kevésszer mutatkoznak meg.

----------

Sziasztok!

Szép péntek délutánt nektek, és ennek örömére meg is érkeztem a folytatással, amit nagyon remélem, hogy vártatok már.

Újabb kalandot próbáltam csempészni nektek, de ígérhetem, hogy a folytatásban is tartani szeretném ezt a szokásomat.

Nagyon és még jobban köszönöm visszajelzéseiteket, és ez az, ami nekem rettentően fontos. Nélkületek nem tartana itt ez a történet.

Kellemes hétvégét nektek.

Puszi, Frida Beth Holloway