Gyilkos Rémképek (A.I.)

11. Fejezet - Szív legyőzhető

Arabella Odell

Az eső egyenletesen verdeste az erdő mélyén lévő faházat. A külsejét már rég belepték a vad erdei nővények. A kosz rétegesen terült el a fapadlón, amin a lakk lepattogzott, így egészen elhanyagolt látványt mutatott. Kísérteties hangot adva süvített át a szél az ablakok résein, és a huzat ajtókat csapott fel.

- Jó oké felfogtam, hogy ez egy kandi kamerás műsor, de kezdek félni – nevettem fel erőltetetten, miközben a fejemet az egyik irányból a másikba kaptam, abban reménykedve, hogy meglátok egy operatőrt, viszont a ház kihalt volt, és egy lélek se mászkált benne, kivéve Calumot, aki elment egy pillanatra. – Rendben, féltem, de ez már nem játék.

A remegő hangom visszhangzott a szobában, és idegen léptekkel vegyült, amik egyre közelebb értek hozzám, majd megálltak előttem. A fekete bakancs tulajdonosa jókedvűen leguggolt elém, és a szemembe nézett.

- Láttál már olyan filmeket, amikben a gyilkos játszik az áldozattal? – kérdezte teljesen komolyan, mire csak ingatni kezdtem a fejemet. Elégedetten elmosolyodott, majd megragadva az államat közelebb húzott magához. – Hát akkor készülj fel, mert most minden életre fog kelni a vásznon.

Számat eltátva egy hatalmasat sikítottam, erre a fiú idegesen kapott a füléhez, és látszott, hogy sikerült felidegesítenem. A hajamat megragadva magához rántott, és egy vágást metszett az ajkamba, amiből vér kezdett azonnal csörgedezni.

- Te barom állat. A zsaruk élve fognak megnyúzni, és a börtönben fogsz megrohadni! – ordítottam a fájdalomtól eltorzult hangon, de ő csak felnevetett, és a kését a számba dugta. Egy pillanatra gondolkodni kezdett, én pedig annyira remegtem, mint még soha sem. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de lehetséges, már soha nem tudhatom meg, hiszen elvette az éles eszközt, aztán lépett csak hátrébb.

- Annyira utálom, amikor az áldozat nem könyörög, így nem élvezetes, ha kivágom a nyelved – mondta a hajába túrva. A nyugodt pillanatokban a kezemmel a hátsó zsebemben lévő bicskát kutattam megkötözött kezemmel, viszont nem értem el, és még szerencsétlenségemre Calum is észrevette. A széket megragadva, előre rántotta, így én a padlónak csapódtam, amit hatalmas fájdalomhullám kísért. A hátsózsebemből kirántva a reményt adó tárgyat elhajította az egyik távolabbi sarokba. – Utálom, ha a nők várják a reményt, ami úgy se fog eljönni. Egy nagy baromság, csak azért mesélik be maguknak, hogy haláluk előtt legyen, ami megnyugtatja őket, persze sikertelenül.

Fájdalmamban felnyögtem, és talán most volt az a pont, ahol megtörtem. A szememet könnyek kezdték el égetni már ki tudja hányszor ezen a héten. Értetlen dolgokat kezdtem el motyogni, ami látszólag nem tetszett a srácnak, hiszen a széket felállította, miközben ráhajolt, így teljesen az arcomba került.

Aztán eszembe jutott az, hogyha látszólag erős maradok, akkor az őrületbe kergethetem a srácot mielőtt meghalok.

- Tudod, borzasztó gyilkos lehetsz, hiszen még rendesen erőszakoskodni se tudsz – rántottam meg a vállamat látszólag hanyagul, de hevesen dobogó szívem mindent leleplezhetett akár pillanatok alatt, viszont itt most senki nem hallhatta meg a bennem tomboló háborút. Calum összeráncolt szemöldökkel meredt rám, majd előkapta a kését, és végighúzta a szék karfáján, amitől az megsérült. Szemében harag lángja tombolt, és már megbántam, hogy kimondtam a szavakat. – Viszont nagyon jól forgatod kést az ujjaid között...

- Szóval késdobálási tudományomat szeretnéd újra megcsodálni? Azt hittem a kocsmába nem félemlítettelek meg eléggé – szólalt meg a széket hátralökve, így én majdnem újra a padlón kötöttem ki. Az első kést elhajította a már jól ismert gyilkos tekintetével, én pedig a szememet összeszorítva hallottam, amint a fülem mellett elsüvít az éles tárgy. De a kést több már nem követte. Remegve nyitottam ki a szememet, és megpillantottam amint a fiú a homlokát a falnak támasztva mély levegőket vett.

- Na, mi van? A nagy pszichopata elgyengült? – kérdeztem egy kis csintalansággal a hangomban, ami nagyon is rossznak bizonyult, hiszen sikerült felhergelnem. Talán mindent megúszhattam volna, de elcsesztem a dolgokat. A srác ingerült tekintettel sétált elém, és a kezét meglendítve a karomba vésett egy „C" betűt. A fájdalomtól sikítva próbáltam elrángatni a kezemet, viszont a kötelek túl erősen tartottak, és az élvezettől csillogó szempár tulajdonosa sem volt hajlandó alábbhagyni beteges játékával, így nem tehettem mást, mint szembeköptem ezzel is időt nyerve magamnak.

- Dögölj meg te féreg! – kiáltottam fel, majd a széket úgy billentettem, hogy ráesem, így a fejét beverve elvesztette az eszméletét, de talán csak percekre. A lábammal nem foglalkozott olyan sokat, így a kötést ott ki tudtam oldozni, de a kezemmel már nem voltam ilyen szerencsés, ezért a székkel kellett menekülnöm.

Az erdő kuszábbnak és sötétebbnek mutatkozott, de talán csak az agyam mesélte be mindezt, viszont a szürkület tényleg komorságot hozott. A lábam eszeveszetten fáj, és tudtam, hogy nem sokáig bírhatom erővel, ezért, hogy megkönnyítsem a dolgomat megpróbáltam a fa kérgéhez dörzsölve elvágni a csuklómat átfonó kötelet.

A perceim vészesen fogytak, ahogyan az életerőm is. Az este közeledtével én is gyengültem erre még rátett egy lapáttal az is, hogy az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Csak hevesen dobogó szívem tudatta, hogy még élek. A szabadság most itt volt egy karnyújtásnyira, de én nem éltem vele olyan lelkesedéssel, mint az kellett volna.

- Ha jót akarsz magadnak, akkor előjössz! – hallottam meg egy igen határozott hangot tőlem nem messze. A testem automatikusan remegni kezdett, és a légzésem felerősödött bármennyire is meg akartam nyugtatni magam, nem ment. Az agyam felvette a menekülési funkciót. Az ágak törni kezdtek a lábam alatt, így segítve a megtalálásom az elmebajos támadómnak. - Úgyis megtalállak, ne hidd, hogy nem!

Futottam, ahogyan csak bírtam, de a sötéttől és az erdő kuszaságától nem láttam rendesen, még azt sem, hogy mi van előttem. Az ágak durván felhasították a bőrömet, ahogyan a különböző bokrok is.

Az egyik nagyobb fának döntöttem a hátamat és már csak a reményben hittem, ami csak nem akart eljönni. Légzésem nem csillapodott, és féltem, hogy szívem kiugrik a helyéről bármelyik pillanatban.

A sötét fokozatosan lepett el mindent, és alig lehetett kivenni dolgokat, hiszen a hold fénye még nem volt olyan erős, hogy áthatoljon a fák alkotta páncél között.

- Megtalállak, és megöllek – dalolászott jókedvűen Calum. Hangja annyira közzel, de mégis távol csengett tőlem, majd néha elhalkult, aztán felerősödött. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember a mozivászon előtt ül, és a főszereplővel izgul, akinek az élet egy damil szálon fut, mely bármikor elpattanhat.

Szememet lehunyva vártam, hogy minden véget érjen, esetleg valaki megmentsen, vagy megússzam ezt az egészet, viszont semmi nem ilyen egyszerű, mint mi azt elképzelnénk.

A hideg végigfutott a hátamon, amint megéreztem egy meleg testet a közelemben, aki nagyon is az aurámba férkőzött akaratom ellenére is.

- Csak kíméletesen, kérlek – szólaltam meg erőtlen hangot, én nem hittem, hogy az előttem álló fiú meghallotta. Egy ideig nem is adott semmi jelet, hogy meghallott volna, de végül kezeit felvezette a vállamra, aztán a nyakamat kezdte el cirógatni. Forró leheletével a fülemhez hajolt, és belenevetett.

Felesleges bízni a reményben, ami soha nem jön el. Várni egy jobb napot a hajnallal, csak időveszteség. A világ napról-napra mérgez végeláthatatlan sötétségeivel, ami ellen nincs gyógyszer. A szív legyőzhető, hiába az a legerősebb dolog a világon.

----------

Sziasztok!

Gyönyörű napsütéses szombat hatására gondoltam hozok nektek új részt és remélem, hogy vártátok már, mert én eszméletlenül fel szerettem volna tenni.

Az elkövetkezendő fejezetekben kiderül, hogy hogyan alakul Arabella sorsa Calum fogságában és lehetséges, hogy Ashton és Annikah is feltűnik.

Szerintetek hogyan fognak alakulni a szálak? Nektek mennyire színpatikus Arabella? És Calum? Kíváncsi lennék véleményeitekre.

Puszi, Frida Beth Holloway