Gyilkos Rémképek (A.I.)

25. Fejezet - Veszedelmes nap

Arabella Odell

A hideg átjárta a testemet, amint egyik sikátorból a másikba szaladtam lélekszakadva, és amikor egy-egy sarokhoz értem kétségbeesetten hátralestem, hogy követ-e valaki, viszont mögöttem csak cipőtalpak hangjai kopogtak, a tulajdonosa nem fedte fel a kilétét.

A nyirkos falnak döntöttem a hátamat, és próbáltam egyenletesen venni a levegőt, de fuldokolva hullottam le a földre. Arcom égett a futástól, tüdőm sípolt és fáradtnak éreztem magamat a félhomályban, ami körülölelt.

A fülemben zúgó vér miatt a külvilág zajai eltompultak, így hátrányt képezve nekem, hiszen nem hallottam a követőm. A gondolatok és tervek megannyi opciói futottak végig az agyamon, de egyiket sem találtam elég jónak, hogy felhasználhassam, majd végül arra jutottam, miszerint a futás a megoldás. Gyorsan kellett cselekednem és kiérni egy forgalmas utcára, ahol már félig biztonságban lehettem.

Telefonom ugyan nálam volt, de amint elővettem kétségbeesett lélekszakadásom közben, véletlenül elejtettem, és már nem mertem visszafordulni érte. Csak abban bíztam, hogy darabjaira hullott, így a megtaláló, ezek szerint a támadóm nem tud hozzáférni a személyes adataimhoz.

Muszáj voltam megállni, hiszen eszméletlen köhögő roham tört rám, ugyan már csak egy félutcányira voltam egy igen forgalmas sétálóutcától, mégis kételkedtem benne, hogy fel tudok állni, majd továbbsétálni.

A hold felkelt, és a derült ég miatt mindent bevilágított. Az egyik tükörfényes konténernek oldalán megláttam magamat, de nem a borzasztó kinézetem kötött le, hanem a mögöttem lévő fekete ruhás alak, aki fenyegetően állt pár lépésnyire.

Akkor rájöttem, hogy nem szabad most feladnom. Rengeteg dolgot végigcsináltam, és nem hagyhattam, hogy itt érjen véget az életem vagy elkapjanak. Én utam nem így folytatódott. Az is a fejemben függött, miszerint az ismeretlen üldözőm csupa rosszakaratokkal teli személyiség volt. Már amiatt is, hogy követett, mint egy megszállott idióta állat.

Újra csak szaladtam és szaladtam, ahogy csak bírtam. Az utcákban lévő házak képe elmosódott előttem, ahogyan minden más is. A lábam vitt előre, és már alig vártam, hogy hazaérjek.

Aztán fújtatva megálltam egy kapuban és kezemmel a kilincset kerestem, de amint az megtalálva le akartam nyomni, az nem mozdult semerre. Kétségbeesetten kezdtem el rángatni, miközben oldalra néztem, ahol az engem követő alak állt egy hatalmas fának támaszkodva engem figyelve.

A szívverésem felgyorsult olyannyira, hogy mér azt hittem, kiszakad a helyéről. Lábam remegve csuklott össze, de még meg tudtam támaszkodni a kerítésben. A csengő visítva hasított a levegőbe, ahogyan erőteljesen nyomkodtam, azon imádkozva, hogy Ashton nyissa ki az ajtót végre.

A félelemtől már a könnyeimnek is utat engedtem, mikor pedig a fiú alakja jelent meg a túloldalon hatalmas nagy kő esett le a vállamról.

- Ashton – nyüszítettem felé amint kilépett a kisajtón és behúzott a házba a karomat megragadva. A sokk miatt lehunytam a szememet, így nyugtázva magamban a teljes biztonságérzetet, amit a srác nyújtott nekem. – Ashton...

Szerencsétlen fiú nem érthette mi is a bajom pontosan, emiatt elég furán nézett rám, de nem tudtam rá haragudni. Már azt is elfelejtettem, hogy mi is történt a vidámparkból hazajövetelünk közben.

- Miért nézel ki úgy, mint egy sintértől menekült kutya? Mi a jó francot csináltál te odakint, és miért van olyan szagod, akár egy konzerv halnak? – kérdései váratlanul értek. Nem tudtam válaszolni egyből. – Válaszolj már az Isten szerelmére, Arabella.

- Valami szatír figyelt, majd megkergetett az egész városon keresztül – lihegtem még mindig sokkos állapotban, viszont már jobban éreztem magam. A kanapén kucorogtam, és próbáltam nem az ablakot szuggerálni, ami mögött az az elmebajos lehetett. – Annyira féltem, Ash.

A srác az állát dörzsölve ült át a kanapéra mellém, majd közelebb vont magához. Gondolkodni kezdett miközben értelmetlenségeket motyogott maga elé.

- Nem mehetsz többet ki egyedül a városba – szögezte le a térdére csapva, majd felállt a helyéről, aztán a bejárati ajtóhoz sétált. Felkapta a fekete bőrdzsekijét, aztán készült elhagyni a házat, de én megállítottam felnyüszítve.

- Most meg hová mész? Kérlek, én nem akarok itt maradni egyedül – kérleltem kétségbeesetten. De ő kezével legyintve egyet lecsitított. Sértetten felhúztam az orromat, majd összekuporodva figyeltem amint elhagyta a házat, de előtte még halkan visszaszólt nekem.

- Körüllesek.

Egyáltalán nem nyugtatott, meg, hiszen az az őrült teljesen biztosan még mindig a házunk körül kóricált és bármikor bejöhet hozzánk így, hogy Ashton sincs velem. Hogy a félelem megtalált-e? Természetesen igen, hiszen kit nem?

Magamat jobban összehúzva kapkodtam a fejemet oldalra, de semmi különöset nem vettem észre. A házban csönd honolt, és csak a kint elhaladó autók zúgása ütötte meg a fülemet. Heves szívverésem egy csöppet alábbhagyott és kezdtem megnyugodni.

Sóhajtva álltam fel a konyhába menve, hogy igyak egy pohár vizet, de alig tettem meg két lépést, amikor a fülemet üvegtörés hangja törte meg, én pedig reflexszerűen a földre vetődtem egyenesen bele a mögöttem betört ablaküveg szilánkjaiba, amik felhasították a tenyeremet, és belefúródtak a bőrömbe.

Elnyeltem a fájdalmam jeleként feltörő sikolyomat, de a szememből könnyek kezdtek el csorogni le a fényes, de néhol poros padlóra, amit már vérem áztatott kis idő múlva.

A csörömpölések mögöttem felhangosodtak, és hiába menekültem előlük a szűk konyhába, így sem tompultak. Ott lebegtek mögöttem a hangok, amiket az elmém nem tudott tompítani. Szétvetették a fejemet.

Újra úgy éreztem, mintha ugyanazon a veszedelmes napon lettem volna, mint anno a kávézóban. A hangok stimmeltek, emiatt teljesen átvette rajtam a hatalmat a pánik. Ugyan a múlt még kísértett és azt is tudtam, miszerint örökké fog is. Nem volt mit tenni.

Szaggatott levegővétellel vettem ki az egyik szekrényből egy kést, ami hegyén megcsillant az ablakon beszűrődő hold fénye, majd a falra vetődött, amiben az én árnyékom is feltűnt.

Nagy levegőt véve a falnak lapulva araszoltam, hogy óvatosan hallgatózzak. A házban nyilvánvalóan járt valaki, de nem Ashton lehetett, hiszen ő nem lehetett olyan botor, hogy lopakodna. A fekete alak jutott eszembe, de gondolkodásomat megzavarta egy hatalmas reccsenés, majd az azt követő káromkodás, amit nem értettem. 

Nem volt mit tenni. Hatalmas levegőt véve kiugrottam a fal biztonságot nyújtó takarásából, aztán a késemet ráfogtam az előttem állóra, de az kiváló reflexének köszönhetően a földre terített. Újra felsírtam, de most végül már hangosan, de nem a fájdalomtól, hanem a kétségbeesettségtől, ami újra megtalált. Kétségbeesettség királynőjévé váltam.

Már csak abban hittem, hogyha eddig minden egyes történést megúsztam, most is a szerencse társammá szegődik.

----------

Sziasztok!

Szép vasárnapot nektek. Remélem mindenkinek jól telt a hét, én pedig ezzel a fejezettel zárom a hetet.

Függővéget hagytam nektek, hogy gondolkozhassatok rajta egy kicsit. Ugyan nem szeretem a függővégeket, de úgy gondolom most kellett is ide.

Bármennyire is azt szeretném mondani, hogy sok van hátra, nem mondhatom. Nagyon robogunk a vége felé, és sajnálom is, mert a történet utolsó hajszájában kezdek belegondolni, hogy én tulajdonképpen mennyi mindent beleöltem ebbe a történetbe, és mi lesz ha véget ér?

De semmit nem lehet örökké húzni.

Sietek is a folytatással és tényleg köszönöm visszajelzéseiteket. Tudjátok, mindig jó látni, hogy valakiknek tetszik.

Puszi, Frida Beth Holloway