Gyilkos Rémképek (A.I.)

28. Fejezet - Új ember

Arabella Odell

A sötét, hideg börtönfalak rendkívül jól tartották a bent ragadt hűs levegőt, és kellő hangossággal visszaverték a hangokat, hogy kezdjek ideges lenni. Lépteimet megsokszoroztam, majd sóhajtva tapasztaltam, hogy pár percig még ezeknek a mocsokkal átitatott falaknak a rabja leszek.

A számat harapdálva haladtam előre, de a fejemet felszegtem, miközben felváltva pillantgattam a mellettem lévő őrökre, akik közrefogtak jó szorosan. Talán azt hitték menekülni akarok, de mi okom lett volna, amikor tíz kerek év után végre szabadlábon lehetek? Úgyis megérezhetem majd percek múlva a friss és hűs kinti levegőt.

Aztán elfogott egy magabiztos érzés, hogy végre a magam ura lehetek, és nem megkötve raboskodhatok a megkopott börtönfalak között. Igaz, hogy pénzem alig volt, és a szülei segítségére teljesen biztosan nem számíthattam, hiszen ki akart volna mutatkozni velem? Hiába szerettek, csalódtak bennem, pedig a tíz évvel ezelőtti eseménysorozatnak csak egy áldozata voltam, aki sodródott végtelenül messze a jótól a bajok végtelenül sötéten kéklő óceánjába. Egyre mélyebbre.

Egyre jobban dobogott a szívem, minél közelebb kerültem a kijárathoz, miközben az agyam folyamatosan kattogott.

Miután balesetet szenvedtünk, pár napos kórházi kezelés után fájdalmas és reménytelen hetek következtek, amik átitatták magukat hónapokká. A bíróság nemcsak Ashton ítélte el, hanem engem is vele együtt, hiszen bűntársa lettem, én is részt vettem a terveiben. Akaratlanul is, de ez a bírókat nem érdekelte.

Tíz kerek év után szabadulhattam, ahogyan Ashton is, így döntöttek. Emlékszem, hogy az emberek, akiket régen még szerettem sorba fordultak el tőlem, és először még látogattak, aztán az idő elteltével egyre kevesebben álltak mellettem, végül éreztem, már senki nem kíváncsi rám. Szégyenné váltam a szüleim szemében is, amin nem is csodálkoztam annyira.

De most végre minden megváltozhatott. A börtönben töltött idő alatt megerősödtem lelkileg, ahogyan testileg is valamennyire. Már nem az a lány voltam, aki idekerült teli lelki fájdalmakkal és végtelenül hatalmas gyengeséggel.

Az első hónapok bizonyultak a legnehezebbnek, hiszen senkit nem ismertem, és egyik bajból a másikba csöppentem eme falaknak az árnyékába, miközben rájöttem a világ mocskosabb, mint hittem. Szövetségesekre tettem szert, ahogyan ellenségekre is.

Valahogy mégis jobb érzés volt tudni, hogy kijuthatok innen hamarosan és végre nem az áporodott börtönszag fog bekúszni a tüdőmbe. Újra ember lehetek, viszont a régi életem már csak álom marad.

- Gyerünk, kislány, szedd a lábad – lökött meg az egyik biztonsági őr, mire felháborodottan kaptam felé a tekintetemet. Barna haja a szemébe lógott és elképesztően fiatal volt, viszont ez úgy látszott nem hátráltatta őt. Ugyan akármennyire is megedződtem itt, semmi kedvem nem lett volna ahhoz, hogy veszekedjek vele, ezáltal veszélyeztessem a szabadlábra való helyezésemet, amit évek óta annyira szerettem volna.

Nem tehettem mást, mint megalázkodva engedelmeskedtem. Nem volt már hátra ötven lépés sem, hogy új életet kezdhessek a falakon túl. Vadabb napok, korlátlan italfogyasztás, drogok, miegymás. Csábítóan hangzott, hogy többé nem kell ugyanaz az embernek lennem. Viszont a pénzzel gondom volt, viszont mint mindenre, tudtam erre is sikerül megoldást találnom.

Ha valaki megkérdezte volna, miszerint hiányolom-e a múltam darabkáit, azonnal nemet intettem volna. Őrült lennék? Meglehet, de élni meg kell tanulni.

Már csak tíz lépés a szabadság kapuja felé. A hatalmas kovácsoltvas kapu előtt négy kigyúrt rendőr állt, és amikor megláttak engem azonnal megfeszült a testük, de gondoltam ez már rutinból, nem pedig az, hogy félelmet ébresztettem bennük. Le voltam soványodva, ahogyan, az arcom is beesett, és mintha nem tíz évvel lettem volna idősebb, hanem legalább tizenöttel. Az idő mindenki felett eljárhatott, még felettem is. Semmi sem volt már a régi, még a lelkem egyetlen egy pontja se.