Gyilkos Rémképek (A.I.)

24. Fejezet - Régi életemből

Arabella Odell

A nap verőfényesen sütött, és meghozta az első nyári fuvallatot. Alig voltak már szeszélyes napok, és csupán csak néha esett az eső. A jó idő átvette a hatalmat, és a tavasz kezdte felvenni cipőjét, hogy átadja a következő évszaknak a várost.

A mai napon felhőtlen volt az ég, ahogyan az én kedvem is. Újra boldog voltam, ha csak részben is.

Kerek két hónapja, hogy új élet vette kezdetét Ashton oldalán, viszont bántam, hogy teljesen nem térhettem vissza az eredeti gyökerekhez. Végül egy eldugottabb utcában találtunk menedéket, pontosabban Michael régi nyaralóját, amire már a kutya sem emlékezett, így biztosítottunk magunknak teljes védelmet. Ugyan még mindig bizonytalanul léptem ki az utcára, vagy éppen gyakran lestem hátra, amikor zajt hallottam magam mögött egy-egy késő éjszakai utamon.

A mai nap máshogy indult, mivel Ashton elhatározta, hogy ideje kimozdulnunk, amin nagyon is csodálkozni kezdtem, végül hetykén megrántottam a vállaimat, majd benyögtem egy helyeslő választ. Tényleg ideje volt már egy kicsit felszabadultabbnak lenni. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban.

- Biztos nem lesz semmi gond? Én nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet nagyobb tömegbe menni – bizonytalankodtam, mire a srác megforgatta a szemeit, miközben az egyik kezét nyugtatóan a vállamra tette. – Rossz előérzetem van.

- Neked mikor nem? – kérdezte gúnyosan, de lehet nem annak szánta. Elengedtem a fülem mellől, mintha meg sem hallottam volna. Sóhajtva indultam meg előre, és próbáltam nem sértetten viselkedni. Mi értelme lett volna?

A távolban gyerekzsibongások törtek fel, ahogyan egyre közelebb értünk a tervezett helyszínig. A mellettem lévő Ashtonon fekete napszemüveg volt, míg rajtam egy hatalmas szalmakalap. A meleg elviselhetetlen volt már reggel lévén is. Éreztem, hogy izzadni kezdett a testem, viszont ez ellen nem tehettem semmit. Próbáltam jó arcot vágni hozzá, kevés sikerrel.

A színes kis standok szinte elvesztek a mérhetetlen nagy embertömegben, ami körülvette őket. Olyanok voltak, mint a méhek a virágok között. Volt itt minden: vattacukor, ami előhozta a gyerekkorom szép emlékeit, óriáskerék, ajándékárusok, játszóházak. Mosolyogva haladtam végig, miközben Ash kezét szorongattam, hogy nehogy elveszítsem.

Aztán hirtelen a földbe gyökerezett a lábam, amikor megpillantottam egy hatalmas körhintát, amin rózsaszín pónilovak forogtak. Gyerekkorom emlékei törtek rám, majd az izgatottság úrrá lett rajtam, akár egy gyereken.

- Ash, azt nézd! – rángattam meg a karját és lemertem fogadni, hogy a szemeim csillogtak. Valószínűleg a körülöttem lévő kisgyerekek és szüleik nem normálisnak nézhettek, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Csak egy kört akartam menni. – Kérlek, kérlek csak egy menetet.

A fiú teljesen úgy pillantott rám, mint egy vérbeli őrültre, ezen pedig nem is csodálkoztam. Nem voltam már kislány, hogy ilyenekre üljek fel. De én csak ki akartam élvezni a nyugodt pillanatokat, amik az elmúlt hónapokban elszálltak, akár a lepkék a virágokról.

Mosolyogva ültem fel az egyik pónira, amíg mellettem Ashton kuncogva figyelte minden egyes mozdulatomat. Nekem is el kellett mosolyodnom, miszerint hogy lehetek ilyen gyerekes. Úgy gondoltam, hogy a szórakozás nekem is kijárhat, mint mindenki másnak.

Ha valaki megkérdezte volna, miszerint hogyan is éreztem a mai napon magamat, szerintem be nem állt volna a szám a boldogságtól. Régen voltam már ennyire felszabadult, mint az utóbbi órákban.

A múltban nem voltam szerencsés, mert a baj megtalált, majd megkeserítette az életemet, viszont rengeteget tapasztaltam az életből, és amit nem gondoltam volna, hogy megtörténhet, végül valósággá vált. Erősebb lettem lelkileg is, ami pozitívum is volt, viszont még mindig kísértettek rémálmok és a múltból tártak elém új képeket.

- Ashton, kérdezhetek valamit? – tettem fel a szívem mélyén nyomuló kérdést. A naplemente vöröslő fénnyel csorgott le a házfalakról és a fekete aszfaltot is átszínezte. A felhők rózsaszínen úsztak az égen, akár a hajók a szélcsendes tenger kéklő vizén. A fiú meglepetten bólintott, miközben a szájában lévő nyalókapálcikát harapdálta. Reménykedő szívvel tettem fel a kérdést. – Mikor találkozhatok a szüleimmel vagy láthatom még valaha őket?

Nyomasztott a múlt, és azokkal az emberekkel akartam lenni, akikkel felnőttem, hiszen ők tudták megadni nekem a teljes nyugalmat. Nem szerettem volna mást, csak a régi életemből egy nagyon, de nagyon fontos darabkát. Féltem. Hogy mitől is? Hogy nem adatik meg ez nekem.

- Nem – felelte a fiú. Ezt az egy szót annyira keserű volt hallani, és azon kezdtem gondolkodni, bár ne is tudnám a válaszát. Már tettem volna fel a kérdést, miszerint miért nem, de belém fojtotta szót. Megragadva a vállaimat maga felé fordított. – Hát nem érted? Veszélyes, hiszen Luke még mindig szabadlábon van és csak a szerencsének köszönhetjük, hogy nem talált ránk. Gondold el, ha megtudja kik is a szüleid, rajtuk keresztül fog neked ártani. Én pedig ezt nem szeretném.

Sóhajtva értettem egyet, pedig szívem sajgott és elérném csak azt hajtogatta, hogy van megoldás mindenre, csak én vagyok ilyen gyengeelméjű, és nem jövök rá. Túl nagy kockázatnak bizonyult minden előrelépés a kívánságomhoz.

- Neked hol van a családod? – kérdésemre összerezzent, így arra következtettem, hogy egy igen rossz témát dobtam fel. Hogy is lehettem ennyire bugyuta? Hiszen soha nem mesélt nekem erről a témáról, aminek oka is volt. Talán a tudatalattim követelte a szavak kimondását hangosan. Valószínűleg így akartam bántani őt, amiért nem adott lehetőséget a kívánságomhoz.

- Ahhoz neked semmi közöd – válaszolta mogorván a fiú, majd sietősen megindult, miközben a fejére húzta a csuklyáját. Homlok ráncolva néztem utána, aztán gondolva egyet leültem az útpadkára. Arcomat a tenyereimbe temettem, aztán hirtelen felnéztem, de bár ne tettem volna.

Pár méterre tőlem egy fekete alak állt az úttest közepén. Arcát kalap takarta, testét pedig hosszú szövetkabát, és a mögötte lévő nap háttal érte, így egész lénye sötétségbe borult, viszont innen is ki tudtam venni fenyegető alakját. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, amint két lépéssel közelebb férkőzött felém.

A szél feltámadt, így megborzongva húztam összébb a kabátomat a testemen. Különös hangokat sodort felém a szellő, és egy idő után ki tudtam venni fenyegető szavakat, de az elmém nem volt képes felfogni őket.

A pánik úrrá lett rajtam, majd csak azt éreztem, hogy rohantam lélekszakadva. Bizony nincs olyan, hogy nyugodt jelen. Akit egyszer a sötétség megtalál, annak már nem lesz nyugta.

----------

Sziasztok!

Szép hétfőt nektek, és itt is van az új rész.

Na mit szóltok a végéhez? Új szereplő van a láthatáron vagy pedig egy régi ismerős? Van tippetek?

Egyre közelebb robogunk a történet végéhez, talán 4-5-6 fejezet még bele fog férni, de nem ígérek semmit. 

Puszi, Frida Beth Holloway