Gyilkos Rémképek (A.I.)

15. Fejezet - Szétszaggatott szív

Arabella Odell

Nemes dolog, ha egy barát magát feláldozva sétál saját halálába. Nem mindennapi az biztos.

Michael élettelen, üveges szemei előre meredtek, mintha a palafont fürkészték volna, és egészen kísértetiesen hatottak. Testében ott volt a kilőtt nyílvessző, ami olyan nemesen állt bele a fiúba, mintha csak egy karó lenne.

Luke nevű fiú döbbenten tette le az íjat, majd kétségbeesetten hátrált. Ez nem szerepelt tervei között, és akármilyen kegyetlen is volt, a tette és az azt követő történések megállásra késztették, de csak pár pillanatig. Mielőtt valaki még felróhatta volna tettét, ő elmenekült.

Ashton nem tudott mit tenni, hanem csak lerogyott a barátja élettelen teste mellé, és a kezét a sajátjába vette, miközben szavakat suttogott neki, amik még számomra is értetlenül hatoltak bele a halálos csöndbe, ahol pattanásig feszültek az érzelmek.

- Mike, kérlek, ne hagyj itt – Ashton reményteli suttogása végül átment színtiszta beletörődésbe. Elvesztette a barátját, de már nem tudta visszahozni. A nyíl a szívébe hatolt bele, és annak megsebzését már nem lehetett meggyógyítani. – Szükségem van rád.

Ash száján a szavak keserűen szaladtak ki a száján és szíve is több sebből vérzett. Hátulról átöleltem, így próbáltam nyugtatni, de durván eltaszított magától. Hátra estem a meglepődöttségtől.

- Ashton, figyelj, minden jobb lesz – nyugtatgattam. Szikrázó szemekkel fordult meg, majd elém sétált nekem szegezve a kezeit.

- Ne sajnálj, és nem nyugtatgass. Ha nem tűnt volna fel a legjobb barátom éppen most halt meg, akit a volt haverom nyírt ki. Minden a te hibád, hiszen, ha nem szaladtál volna el, Mike most is élne – kiabált rám, amitől beleremegtem. Az ajkaim elnyíltak a helyükről, viszont nem jöttek fel szavak a torkomon, csak csöndben tűrtem szitokszavait. – Rohadtul elegem van már belőled, hogy állandóan csak azt kell lesnem, hogy nem esik-e bajod.

Idegesen dobbantottam egyet, miközben éreztem, hogy a düh szétárad bennem, akár a nikotin a tüdőben. Hajamba beletúrva felnevettem kínomba, és úgy tettem, mint akit nem sebeznek a szavak.

- Csak azt elfelejted, hogy te rángattál mindenbe bele, és ne merd letagadni, mert így volt. Csak, hogy tudd, most felkötnélek a legelső fára – ordítottam magamból kikelve egyre közelebb lépkedve az idegileg instabil Ashtonhoz, akinek homlokán és nyakán kidagadtak az erek. – Ha te már megdöglöttél volna a kávézóban most nem lennénk itt.

A hatalmas szólendülettől a hangom elfulladt, így rekedve folytattam tovább, viszont belém fagyott a szó, amint Ashton tenyereit megéreztem az arcomon. Ütése olyannyira erősnek bizonyult, hogy könnybe lábadtak az íriszeim. Könnyezve néztem felé, csak azután pofoztam fel én is.

Ashton megragadta a karomat, és a falhoz taszított, ami hatására bevertem a fejemet. Szipogva nyögtem fel, majd próbáltam kiszabadítani magamat, igen kevés sikerrel.

- Itt hagylak a fenébe, és meglátjuk ki fog megdögleni – mondta fröcsögő nyállal. Csak egy utolsót rántva szakítottam ki magamat a szorításából. Dacos tekintettel lestem fel az arcára, amin most árnyjáték függött. Megindul az ajtó felé, mire követtem.

- Nem kell a segítséged, mert nélküled is boldogulok – rohantam a fiú után, aki csak felröhögött. Idegesen mentem a saját fejem után az ismeretlenbe, mindössze egy késsel a farzsebemben. Ha valaki most rám támadna, olyan könnyen végezhetett volna velem, mint a vadász egy őzzel.

A nap már rég magasan járt, az én gyomrom pedig ételért könyörgött, amit nem kapott meg. Hihetetlenül legyengültem az utóbbi napokban ételhiány miatt.

Annikah is a fejemben járt. Annyi mindenen ment keresztül ő is, hogy csodálkoztam, miszerint ennyire jól titkolta előttünk. Fiatal volt, természetesnek hatott, hogy figyelemre vágyott egy fiútól, aki megmentette. Olyan volt, mint amikor az óvodásoknak a maciját megmentik az óvó bácsik, ami után a plüss gazdája gyengéd gyermeki érzéseket kezd táplálni a megmentő iránt.

Ash a maga módján vonzó személyiség volt, viszont a halál közeli pillanatokban egy érett személy erre nem tudott gondolni. Egy szerelem veszedelmes lett volna mindkettőnk számára, hiszen ha egyikünk meghal, vele hal a másik fele is.

Talán, ha más körülmények között találkoztunk volna, lehetett volna közöttünk több is, de a veszedelem mindig leselkedett az áldozataira, és egy szétszaggatott szívnél nem volt rosszabb.

Egy szerelemhez bizalom kell, ami köztünk nem volt meg. Idővel minden kialakulhat, de ez hosszú időnek bizonyulhat, a mi életünk percei viszont meg vannak számlálva.

Az erdőben kísérteties csönd uralkodott, és valamiért olyan érzésem volt, mintha figyelnének, de csak paranoiának könyveltem el. Volt bennem egyfajta rossz előérzet, ami nem hagyott nyugodni, hiába akartam elűzni a fejemből. Mégpedig az én előérzeteim soha sem csaltak.

Mögöttem lépések hangjai csendültek fel, viszont a közelemben nem volt senki, vagy csak azt hittem? Akár egy horrorfilmbe csöppentem volna, és a paranoiás felem nem hagyott nyugodni. Percenként hátralesve szedtem a lábaimat egy újabb ismeretlen felé, ami veszélyesebb volt, mint valaha

- Ash, te vagy az? – suttogtam elhalt hangon az erdő légkörébe. A fák és az égen húzódó felhők eltompították a nap fényét, amitől minden árnyékba borult. A susogó kora tavaszi szellő melengette az izgalomtól kipirosodott arcomat, miközben vad játékot játszott tincseimmel. A lábam alatt zizegő avarban bogarak mászkáltak, akik felszöktek a cipőm orrára. – Ashton, ez nem játék, kérlek gyere elő!

Mondatomat nem követte válasz, viszont az idegesítő érzéseim nem hagytak alább, hanem felerősödtek. Egyre jobban azt éreztem, hogy menekülnöm kell messze erről a helyről valami biztonságosabb légkörbe.

Akár csak egy rossz álomból, úgy próbáltam menekülni innen, de nem jutottam messzire, hiszen valamiben megbotlottam, ami a földre kényszerített. Nyögdécselve próbáltam felállni, viszont a lábamon szorító fájdalom keletkezett. Odakapva a fejemet megpillantottam egy vastag kötelet, mely körbeölelte mindkét bokámat. Kétségbeesetten kapkodva a levegőt próbáltam kiszabadulni, de egy érdes kéz megállított, akinek arca már oly sokszor könnyeket, félelmet és kínokat csalt belém.

- Nocsak, már megint összefutunk? – csikorgatta a fogait Calum, akinek a kezében most egy cigaretta díszelgett meggyújtatlanul, amit a füle mögé helyezett. Tenyereit összecsapva intett maga mögé, ahonnan egy csapat férfi lépett elő félelmetes látványt nyújtva. Akaratom ellenére is, de remegni kezdtem, és hátrafelé csúsztam. – De most garantálom, hogy nem úszod meg élve.

Kitágul pupillákkal kapkodtam a fejemet mindenfelé, kiutat keresve, de csak végtelen mélységet láttam, hiszen egy szikla tetején voltam. Reménytelen lett az egész életem. Most volt ott a pont, ahol minden már reménytelenné vált. Nem volt kiút, és előttem álltak a halálom bukott angyalai.

A szél feltámadt, miközben a távolból esőfellegek sodródtak felém. Meghozták a frissülést hozó esőt, mely mindent megöntözött.

----------

Sziasztok!

Meg is érkeztem a folytatással. Arabella és Ash összekaptak, Calum újra felbukkant, és vajon mindezek után mi lesz? Hm, majd meglátjuk.

Tudjátok eszméletlenül hálás vagyok minden egyes olvasómnak, és százszor se tudom eléggé megköszönni, hogy itt vagytok nekem. Mindig mosolyt tudtok csalni az arcomra.

Megsúgom, hogy körülbelül a történet felénél tartunk, és ez eszméletlenül hihetetlen még mindig a számomra.

Mindenesetre imádlak titeket, és sietek a folytatással.

Puszi, Frida Beth Holloway