Gyilkos Rémképek (A.I.)

26. Fejezet - Sors csóvái

Arabella Odell

Szívem, ha lehetett még gyorsabban dobogott, talán tizedmásodpercek alatt egyet. A levegő a tüdőmben raboskodott, és nem mertem megmozdulni sem. Az engem szorosan tartó karok gyengébbnek bizonyultak, viszont ahhoz erősnek, hogy a földre tudjanak taszítani.

A hold elképesztő lassúsággal bújt elő a felhők bús takarásából, így az ablakon szabad utat nyerve megvilágították a fénynyalábok a támadómat, aki annyira nyugodtan fogott közre. A meglepettség hatására még pislogni sem tudtam.

- Szia, Arabella – köszönt nevetve, és a hangja egyáltalán nem meglepetten csengett körülöttünk, ami összezavart, miszerint hogy a halálba került ő ide és mit is csinál itt pontosabban. A döbbenet elképesztően kirajzolódhatott az arcomon, amitől még szélesebb lett a lány mosolya. Olyan sátánian festett, és nem tudtam hová tenni. Lehetséges, hogy neki viccesnek bizonyult a tehetetlenségem összevetve az értetlenség lángjával, viszont nekem már annál jobban nem. – Megleptelek, mi?

Kérdésére csak bólintottam egyet zavarodottan, aztán jeleztem az arckifejezésemmel, hogy jó lenne, ha óhajtana leszállni rólam, mert eléggé kellemetlen már a helyzet így is.

- Nem mondom, hogy rajta voltál azon a listán, akikre számítottam – szólaltam meg egy hatalmas sóhaj után, ami a lelkemből jött. A nyugalom most kezdett úrrá lenni rajtam, mivel végre nemcsak megkerült Annikah, hanem még épségben is van. – De lemagyaráznád, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen?

Annikah megfogta a kezemet és felrántott a földről, aztán végigmért tetőtől-talpig a testem minden egyes porcikáját. Mit kereshetett annyira rajtam? Kellemetlenül félrenéztem, hiszen már idegesített folytonos szuggerálása.

Megindultam a konyha felé, hogy étellel kínáljam, mert gondoltam éhes lehet, de az agyam zakatolt szélsebesen, miszerint, hogy a pokolba került ide. Óvatosan hátrafordultam végigmérve őt, mégsem jutottam döntőre.

- Hol voltál? Aggódtunk Ash és én érted – sóhajtottam fel átnyújtva neki egy pohár vizet, amit egy bólintással megköszönt. Lazán nekidőltem a pultnak, és a plafont kezdtem el vizsgálni.

Elmélkedésemből Ash szakított ki, aki éppen befutott a konyhába zilált kinézettel. Haja a szemébe lógott, ahogyan ruhája nedvesen tapadt felsőtestéhez. Egész testéből füst szivárgott, amikor átitatták kinti házak kéményeiből feltörő füstfellegek tömkelege. Arcán több vágás éktelenkedett, és el nem tudtam képzelni, hogy hogyan is kerültek azok oda.

- A nyomában voltam, és az északi irányba nyúló erdő felé futott, és lerázott. Majdnem sikerült el... - Ashton nagy hévvel esett neki a mondandójának, de félbeszakadt, amint tekintete megakadt Annikah alakján. Kétszer pislantott, mintha kápráznak a szeme, aztán miután megbizonyosodott, hogy a látottak valóságba torkollanak, odaszaladt a lányhoz és karjaiba zárta.

- Te jó ég, hol voltál eddig? Szétaggódtunk magunkat – morogta a fiú, akár csak egy apuka lenne. Már rég rájöttem, miszerint ő kifejezetten jó lenne erre a posztra. De vajon mikor és ki oldalán? – Mi történt veled és mit keresel itt?

- Egy kis küldetés. Tudod az utóbbi időben rengeteg dologra jöttem rá. Felnyitották a szememet és egy jobb életet kívántak nekem. Mindenre rájöttem – felet a fekete hajú lány, majd szépen lassan kibontakozott a srác öleléséből. Szépen lassan körbejárta a konyhát és cipője alatt kopogott a mahagóni parketta, vagy éppen megreccsent, ezzel hangot adva magának. Lazán a zsebébe dugva a kezét közelített felém merev arccal. Olyannak tűnt, akár egy porcelánbaba, hideg és érzelmetlen a külvilág rezdülései felé. – Nincs már anyám és apám se, nincs is mit veszítenem, nincs senki, aki parancsolna nekem, szabályokat szabna. Luke szerint a magad urasága a legjobb érzés.

A név hallatára Ashre kaptam a fejemet, aki az állát vakargatta elgondolkodva, de amint a volt barátja elhangzott, elképedve kereste a tekintetemet. Elnyílt ajkakkal léptem oldalra a konyhakések felé araszolva, de megelőztek. Annikah rám vetődve belém vágta a könyökét, ezzel arra késztetve, hogy összegörnyedjek fájdalmamban. Hangosan felsikítottam egyetemben azzal, amikor Ashton a segítségemre sietett.

A lány azonban sokkal ügyesebb volt. Zsebéből egy pisztolyt húzott elő, a másikból pedig egy kést, miközben ráfogta az egyik fegyvert Ashtonra, addig ugyanúgy a másikat rám is. A kés hegye érintette a torkomat, és hiába próbáltam fészkelődve távolabb kerülni tőle, tettem nem bizonyult a legügyesebbnek.

- Unom már, hogy mindenki kést fog rám. Használhatnál fűrészt is – vettem viccesre a halál torkába vezető út utolsó perceit. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is volt merszem poénkodni, holott inkább az életemért is könyöröghetnék. Annikah szikrázó szemekkel fogta rám még jobban a kését, viszont elég volt ez az óvatlan pár másodperc is.

Ash lerántotta rólam a megbolondult lányt, és a kezéből kitépte a fegyvert, ami ugyan elsült, de hangtalanul. Hangtompító. A golyó a plafonba fúródott, ahonnan porfelleg szállt alá, pár kisebb törmelékdarabkával együtt, repedéseket hagyva. 

- Tedd le azt a kést, Annikah, nem mondom még egyszer! – a fiú határozott hangja visszhangot ütött a konyhában, és mennydörögve hatott. De a lány nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek. – Emlékszel, hogy nekem köszönheted, hogy élsz még, ha pedig nem mentelek meg akkor meghaltál volna.

A lány arcán valamiféle érzelemhullám átfutott, viszont nem bizonyult Ashton szavai hatásosnak. Annikah fejét annyira teletömték, hogy ne tudjon helyesen gondolkodni se cselekedni. A szavak behálózták az eredeti énjét, meggátolva bármi olyan tettben őt, ami nem bizonyulna Luke-nak megfelelően.

- Adok két kerek percet, hogy elhúzzatok aztán üldözőbe veszünk, majd szépen megölünk. Kell egy kis izgalom – vett elő egy újabb fegyvert, majd azt is elsütötte, a végén pedig ráfújt a pisztoly fekete csövére, amiből vékony füstcsík szállt fel. – Siessetek mielőtt meggondolom magamat.

A percek összemosódtak előttem, és csak sodródtam a rám omló árral, mely nehéz terhet zúdított a nyakamba, nehezebbet, mint amit elbírhattam volna.

Éreztem Ashton meleg érintését, ahogyan megragadta a csuklómat, és maga után rángatott, vagy éppen heves lélegzetvételét hallottam, amikor a hűvös éjben vágtattunk.

- Most mi lesz? – kérdeztem teljesen kétségbeesetten. Hangom remegett, ahogyan a kezem is vele együtt, és az idegesség körbecsalta a bensőmet, majd akár egy méreg, szétterjedt bennem. Ashton egy pillanatra megtorpant, és talán gondolkodni kezdett, aztán amilyen gyorsan meg is állt, olyan hamar el is indult, kérdésemet figyelmen kívül hagyva.

A hold ezüstösen csillogott az útszéli pocsolyákban, és ahogyan megtörtek benne a fénynyalábok varázslatos elegyet alkottak. A felhők lustálkodva araszoltak az égen, néha-néha eltakarva az éjszakai égitestet és annak fénycsíkjait.

- Lopunk egy kocsit – villantott meg egy sunyi mosolyt felém, aztán kivetődött az útra, majd leintette az első kocsit, ami az útjába került. A másodpercek olyan gyorsan peregtek le a szemem előtt, hogy követni se tudtam, miszerint mi is folyik körülöttem. Ashton kirángatta a sofőrt a vezetői ülésből, majd egy hatalmasat behúzva neki félredobta az eszméletét vesztett embert a közeli árokba.

Ismertem már a srácot és tudtam, hogy ennél csinált már sokkal kegyetlenebb dolgokat, én pedig követtem őt, hiszen nem volt más választásom. Rá voltam utalva.

A veszély újra mellénk vetődött, ahogyan a béke és a nyugalom vándorútra indult, de olyan hosszú útra, hogy egy pillanatra féltem, soha többé nem látom viszont bármennyire is szeretném. Néha az életünk felett átveszik az uralmat a sors csóvái, hogy keserű, majd újra szép jövőt szolgáltassanak számunkra.

----------

Sziasztok!

Rettentő gyorsasággal telnek a napok, én pedig próbálom húzni tovább és tovább a történetet, de rá kell döbbennem, hogy hamarosan tényleg véget kell vetnem ennek.

Végső hajsza veszi kezdetét, és meglátjuk, hogy ezúttal Ash és Arabella menekülési terve sikerülni fog-e. Ez már mind a jövő kérdése.

Szerintetek beválik a tervük, avagy nem?

Sietek a folytatással nektek, hogy minél hamarabb olvashassátok.

Puszi, Frida Beth Holloway