The Educator (dark h.s.) - hungarian

15 - új botrány

Idő.

Meg tudjuk egyáltalán határozni?

Amikor azt mondod, hogy nem láttál valakit egy ideje, meg tudnád mondani, hogy mennyi is az az 'ideje'? Mit jelent? Mennyi nap telt el azóta, hogy utoljára láttál valakit, vagy ezt csak az az idegesítő belső érzés mondatja veled, ami miatt azok a gyomrodban lévő, bosszantó pillangók nem hagynak nyugodni, amíg nem látod azt a személyt?

És mi van akkor, ha történt valami egy hónapja, de te nem tudod elengedni? Mi van, akkor, ha olyan érzés, mintha csak tegnap történt volna? Minden heg emlékeztet téged a kínokra és fájdalmakra, amiket átéltél, még akkor is, ha a fájdalom már rég elmúlt. Képes lennél minden titokzatos dolgot magad mögött hagyni? És mi van azzal a hatalmas zűrzavarral, amibe lassan belefulladsz?

Újabb nap telt el.

A sebeim már majdnem teljesen meggyógyultak, apró hegeket hagytak maguk után, amik remélhetőleg lassan begyógyulnak. Pár nappal az események után bementem a kórházba, ahol megtudtam, hogy csak egy vágás igényel összevarrást. Emellett kaptam pár altatót, mivel mostanában keveset alszok. Tudom, hogy nem kéne túlgondolnom a dolgokat, de, hogy lehetne élvezni az életet, amikor a halál ott leselkedhet rád bármelyik sarkon, bármelyik percben. Semmi sem kiszámítható.

A rendőrség azt állította, hogy mélyen beleásták magukat az ügybe és követelnek minden ahhoz kapcsolódó információt. Biztos voltam benne, hogy közel sem járnak a megoldáshoz. Az a férfi nagyon eszes, a markában tartja a rendőröket. Ahányszor kiküldenek egy csapatot a Nevelő ügyében, az összes rendőrt lemészárolják, hiába vannak kiképezve és felszerelkezve.

Emellett az én nagyszerű pasim, Benjamin és én jelenleg nem vagyunk beszélő viszonyban. Egy nappal ezelőtt megkért, hogy menjek át hozzá és nekem, a naív kislánynak nem volt szíve visszautasítania őt és elfogadtam a meghívását. Emlékszem hogyan húzta fel a pólómat, azt bizonygatva, hogy már elég idős vagyok, hogy szexuálisan is kitárulkozzak előtte, pedig csak tizenhét éves vagyok. Próbáltam leszedni magamról, azt a seggfejet, de sikerült elég magasra feltűrnie a pólómat ahhoz, hogy jó rálátása legyen a sebekkel teli hasamra.

„B-bántod magad?"

Mondta. Szemei egyből megteltek sajnálattal és szánalommal.

„Miért kéne valakinek vagdosnia magát, ha már amúgy is magukon hordozzák a fájdalmat, azért, hogy megmutassák másnak?" Mondtam félelmetesen, olyan méreggel fűszerezve a hangomat, amit sosem értene meg. Azt akartam, hogy kapjon egy kis leckét az oly' sokat emlegetett Nevelőtől, annak ellenére, hogy eljutottam arra a következtetésre, hogy olyan bánásmódot a leggonoszabb ember sem érdemelne. Leírhatatlan volt.

„Te kurvára megcsaltál engem?!" Kiabálta nekem, a férfinak nem mondható személy. Ekkor vesztettem el teljesen a fejem.

Mindegy is, a veszekedésünk azzal végződött, hogy az ő arca vörös lett én meg drámaian elhagytam a házat, miközben apró könnycseppek homályosították el a látásom. Tudtam, hogy nem érdemelte őket, de nem vagyok benne biztos, hogy Benjamin volt a fő okozója a könnyeimnek, vagy volt valami más is a levegőben.

Túl messzire ment.

Éppen a konyhában ültem, apám velem szemben, mindkettőnk kezében egy bögre forró, nyugtató tea. Délután 5 óra volt és eddig semmi sem szakította meg a csendet. Félelmeim minden nap egy magasabb szintre nőttek miközben az életem csak haladt előre, minden percben eszembe jutottak a rémisztő gondolatok, amik lassan már a sírba visznek.

Apa nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni velem, ahogy én sem, mint általában. Bárcsak nem lenne olyan gyáva és nem félne beszélni a saját lányával. De a bizonytalanságom meggyőzött arról, hogy így a legjobb. Kezeimmel körülöleltem a bögrét, hogy magamba szívjam a melegét, majd ajkaimhoz emeltem és lassan belekortyoltam.