What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH - tizenegyedik felvonás

Az egyik szomszédunk állított fel a földről, mert összecsuklottam a sokktól.

- Hajni! Nyugodj meg! A nagymamád rendbe fog jönni.

- Hogy mondhat ilyet? Hiszen elütötték. - hogy lehet ilyen nyugodtan viselkedni?!

- Figyelj rám! Nem ütötték el. Azt a férfit ütötték el ott, - mutat a másik mentőautó felé. Épp akkor tettek be egy középkorú férfit, aki tényleg sokkal rosszabbul nézett ki, mint a nagyi. - ő volt az, aki ellökte az útból a nagymamádat, mert különben tényleg őt ütötték volna el.

- De akkor, miért viszik a nagyit is kórházba? - egyre érthetetlenebb a helyzet.

- Azért, mert ahogy a férfi ellökte az autó elől, nagyot esett. Beütötte a fejét és a karját. De jól lesz.

Mikor ezeket kezdte feldolgozni az agyam, a vállamról mázsás kövek gördültek le.

-------

A nagyit az előbb hozták vissza a röntgen vizsgálatról. Nem találtak törést, viszont csúnyán beütötte a fejét, ezért bent tartják éjszakára.

Miután kiderült, hogy a nagyinak nem lett komolyabb baja, megkértem a mentősöket, hogy velük együtt mehessek be a kórházba. Azóta itt vagyok és már kezdek fáradt lenni.

A kórterem előtti folyosóról vitát hallok. Ránézek a nagyira, aki békésen pihen, úgyhogy kimegyek, megnézem mi történt.

Anya balhézott a nővérekkel, azt hiszem nem akarták beengedni. Épp mondani készült valamit, amikor meglátott engem.

- Ő ott a lányom, engedjenek be, mert nem állok jót magamért. - a nővérpultból kaptam pár kérdő pillantást. Én csak egy bólintással válaszoltam, hogy valóban "hozzám tartozik".

Határozott léptekkel közelített felém, a szeme szinte szikrázott az idegtől.

- Mégis hogy képzelted, hogy minden szó nélkül eltűnsz? Hazaszólhattál volna, hogy bejössz.

- Jézusom, anya! Hallod miket beszélsz? - nézek rá értetlenül. - Felfogod egyáltalán, hogy a nagyi meg is halhatott volna? Balesete volt, majdnem elgázolták. - az utolsó szavaknál már felemelem a hangom.

- Jó, értem. De akkor sem tudtam, hogy hol vagy. - némi megbánást látok az arcán.

- Nem volt időm gondolkodni. Azóta pedig, hogy bejöttem a kórházba, csak a nagyi miatt aggódok. - hangosat sóhajtok. - Nem akarom itt hagyni őt.

Alig mondtam ki a szavakat, őrületes visítás, sivítás, csipogás jött a gépekből, amik nagyit figyelik meg. A nővérpultnál bemondták a hangosbemondóba, hogy sürgősen orvosokat kérnek a 19-es szobába.

Be akartam menni a nagyihoz, de a nővérek félreállítottak minket onnan és nagy felhajtás kerekedett. Én ledermedtem, anya pedig kiabált, hogy mondják meg mi történik. Senki nem válaszolt, még a kórterem ajtaját is becsukták.

Ma már sokadjára, ismét elkezdtem sírni. Ez nem történhet velem. Ez nem lehet az én életem...