What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH 2 - Ötödik felvonás

- Dylan! - ordítottam nagyot, saját magamat is meglepve ezzel. - Azonnal gyere ide!

Dylan egy perc múlva halálra vált arccal lihegett a szobám ajtajában.

- Jesszus... Hajni... Mi történt? Huhh - mondta tagoltan míg próbálta kifújni magát. - Mit láttál vagy mi jutott eszedbe?

Nem tudom milyen képet vághattam, de elég érdekesen nézett rám Dylan.
Ekkorra igazából már az inamba szállt a bátorság. Ha ezt most megkérdezem tőle, a feje tetejére állhat minden.

- Csak azt szerettem volna kérdezni... - nem ismertem rá a saját hangomra. Megköszörültem a torkom, hátha segít valamit. - Szóval, hogy te ismered Ashton-t?

Azt hiszem Dylan nem ilyesmi kérdésre számított, de válaszolt nekem.

- Van pár Ashton nevű ismerősöm. De ezért miért kellett kiabálni?

- Én csak... Tudod... Ez bonyolult... - elszomorodtam, mert belegondolva nevetséges ez az egész. Mégis hogy mondhatnám el neki, hogy beleszerettem egy vadidegenbe, akivel még nem is találkoztam, és aki hónapok óta eltűnt az életemből.

- Meséld el! Megpróbálom felfogni a korlátolt szellemi képességeim ellenére. - elnevettem magam. - De most komolyan. Hátha tudok segíteni.

Leültünk az ágyamra, pont úgy, mint korábban és megnyíltam előtte.

Elmeséltem apa halálát, hogy onnantól szorosabb lett a kapocs köztünk, hogy mennyi mindenen segített át és hogy aztán eltűnt és hogy azóta próbáltam nem gondolni rá. Aztán mikor meghallottam Dylan-t dobolni meg énekelni, nem tudtam elnyomni magamban az érzéseimet. Most pedig rákerestem facebook-on, mert én a degenerált hülye fejemmel eddig nem is gondoltam erre és Dylan ismerősei közt megtaláltam. A kiáltástól pedig képben van.

- Szóval... Irwin?

- Igen. - nem igazán tudtam bármit is leolvasni az arcáról.

- Az kemény lesz. Mióta elmentek Angliába, azóta nem tudok róluk semmit. Úgyhogy sok mindent nem tudok mondani. Ismerem, a párhuzamos osztályba járt, de nem tudom mi lesz az új tanévben. Ha összejött nekik, nem hiszem, hogy visszaülnek a suliba. Én se tenném. - azt hiszem próbálja oldani a nem túl rózsás hangulatot.

- Persze. Nem is tudom mire gondoltam. Az hogy a szülővárosába költöztem nem változtat semmin. Ugyanúgy láthatatlan vagyok, ugyanúgy szerencsétlen vagyok, ugyanúgy egyedül vagyok.

Felpattantam az ágyról és kezdtem volna pakolászni, hogy eltereljem a gondolataimat, de Dylan megfogta a csuklóm és visszaültetett.

- Hajni! Egy valamit nagyon véss az eszedbe! Nem vagy egyedül és soha nem is leszel. Lesznek nehéz pillanatok, de mindig lesz melletted valaki. - ahogy ezeket mondta, nem tudtam megakadályozni az első könnycseppet, hogy legördüljön az arcomon, az elsőt pedig követte a többi. Nem tudtam tovább visszatartani a sírást.

...

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de mikor csillapodni kezdett a sírásom, Dylan karjaiban találtam magam. A fejem a vállán pihent, ő pedig a hátamat simogatta, apró köröket rajzolt, ami valamiért megnyugtatott.

Észrevette, hogy kezdek lehiggadni, így eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Sajnálok mindent, amin keresztül kellett menned.
De kérlek ígérj meg nekem valamit! - nem tudtam mit fog kérni, csak némán bólintottam. - Bármi bánt, bármi problémád van, egyáltalán bármi van amit szeretnél kibeszélni magadból, akkor megkeresel és elmondod nekem, rendben? - csak értetlenül néztem rá.

- Miért vagy velem ilyen rendes?

- Egyrészt, mert te is az voltál velem. Másrészt, mert egyszer már hagytam egy lányt széthullani. - nem kellett többet mondani, bármit megígértem volna, mert ezzel magán is segít.

Egy darabig csak ültünk egymás mellett, majd éreztem, hogy egyre nehezebb a szemhéjam, minden pislogásnál egyre nehezebben nyitom ki újra a szemem.

...

Már csak arra emlékszem, hogy fekszem és betakarnak. Aztán kapok egy puszit a homlokomra.

- Köszönöm. Jó éjt apa!

Újabb rész és újból nem tudom mit gondoljak.
Lehet depisen nem kellene írnom. Nem tudom.
Jó lehet, ha van az ember mellett valaki, aki így törődik vele...

Joan