What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH - kilencedik felvonás

Már egy hete, hogy utoljára hallottam Ashtonról. Akkor azt írta, hogy a banda miatt elutaznak, lehet hogy már a szerződést is aláírják és munkához látnak.

Ez mind oké. De ne mondja már, hogy nincs 2 szabad perce, hogy dobjon egy üzenetet. Teljesen magamba zuhantam. Lehet ez az egész, csak az én számomra fontos. Hiszen neki most épp kezd minden a helyére kerülni az életében, nekem viszont egyre több minden csesződik el.

Anya még mindig itthon van, bár az utóbbi néhány napban rengeteget telefonál és olyankor, ha belépek a szobába, rögtön elhallgat és távozik.
Fura anyával áldott meg az élet, eddig is tudtam, de ez már tényleg nem normális.

Mintha kergetőznénk és én lennék a fogó. Most is kijöttem az udvarra, hogy némi D-vitamint gyűjtsek, anya épp a telefonon lóg, angolul beszél, szóval gondolom David az. Amint kitettem a lábam a hátsó kertbe elhallgatott, aztán gyorsan köszönőre fordította a dolgot és letette.

Eldőltem az egyik napozószéken, rá se hederítettem anyára.
Felhúztam a hasamról a pólót, feltűrtem a nadrágom szárait és behunytam a szemem.

Arra számítottam, anya most is kerülni fog, de tévedtem. Leült a mellettem lévő székre és nagyot sóhajtott.
Gondolom ez azt akarja jelenteni, hogy méltóztatik szóba állni velem.

Oldalra fordítottam a fejem és csak aztán nyitottam ki a szemem. Anya gondterhelt arccal meredt a távolba.

- Vissza kell mennem Sydney-be. - mondta ki végül.

- Oké. Jogos. Vár a munka és gondolom már David is hiányol.

- Nos, mindkettő igaz. De... - nem tudta folytatni. Anya nem tud valamit kimagyarázni? Vagy most mi van? Ez tényleg felkeltette az érdeklődésem, így felültem, és most már nagyon kíváncsi voltam a mondandójára.

- De? - próbáltam folytatásra bírni, hátha kiböki mit akar.

- Velem kell jönnöd. - elkezdett csengeni a fülem a döbbenettől.

- Hogy micsi??? - csak néztem ki a fejemből, miközben az agyam próbálta feldolgozni a sokkot.

- Vitának helye nincs. Már intézek mindent. A jövő tanévet Sydney-ben kezded. Nehezen lesznek meg a papírjaid az utazáshoz, de próbálok mindent megsürgetni.

- Ugye csak viccelsz?! Ezt te se gondolhatod komolyan.

- Hajni. Ez van. Kiskorú vagy és gondoskodnom kell rólad. - miközben ezt kimondja, elhúzza a száját. - Több ezer kilométerről nehezen menne.

- Érdekes. Eddig nem zavart, hogy nem gondoskodsz rólam.

- Ne szemtelenkedj! Elegem van a hisztijeidből. - megfogja a fejét, aztán mutató- és középsőujjaival masszírozni kezdi a halántékát.

- Látod, pont ezért nem kellene magaddal rángatnod. A te életed ott van Sydney-ben, de az enyém itt. Egyébként is, mi lenne a nagyival?!

- A nagyi eddig is jól megvolt.

- Ja. Csak abba nem gondolsz bele, hogy eddig élt a fia. - ahogy ezt kimondtam, egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.

- De az élet megy tovább. - alig hiszem el, hogy ezt képes volt kimondani.

- Akkor engedd, hogy az én életem itt menjen tovább. - a türelmemet két sarokkal ezelőtt elhagytam, így már emelt hangon beszélek hozzá, hátha eljut az agyáig. - El se hiszem, hogy ennyire érzéketlen vagy.

- Nem érzéketlen, hanem gyakorlatias.

- Édes mindegy hogy nevezed, de a szavaiddal fájdalmat okozol. - köpöm oda neki a szavakat.

Felpattantam a székről és elindultam a szobámba.

Miközben már az utolsó lépcsőfokokat szedtem, nem bírtam tovább és kiszakadt belőlem a mellkasomat szorító zokogás.

Miután apa meghalt jó pár napig sírtam. Aztán mintha elzártak volna egy csapot, egyszerűen nem tudtam.
Ashton akárhogy elterelte a figyelmemet, sokszor éreztem, hogy jól esne egy kiadós sírás.

Hát köszönöm szépen anya! Megkaptam, amire vágytam.

Sydney... Én Sydney-ben?... Egyetlen csábító dolog van abban a városban, de arra nem alapozhatok.

Valamit tennem kell, hogy itt maradhassak, hisz a nagyinak is szüksége van rám.

Az ágyamról felkapom a telefonom és tárcsázni kezdek. A sírásom már elcsendesedett, de próbálom a légzésemet is normalizálni, amíg a válaszra várok.
A negyedik csöngés után majdnem letettem, de akkor felvette.

~ Hallo.

~ Szia nagyi! Hajni vagyok. - a végén elcsuklott a hangom, így elárultam magam, hogy baj van.

~ Kislányom! Mi történt? Mi a baj? Megint összevesztél anyáddal?

~ Igen. De ez most más. Ez komoly. Át tudnál jönni? Hátha a te szavadra többet ad.

~ De mégis min vesztetek össze?

Újabb sírás tört rám. Folyton elcsuklott a hangom, de próbáltam válaszolni.

~ Ehh...elaka..ha..a..ar...vih...inniii

~ Hajni! Kincsem nyugodj meg, mert így semmit nem értek. - kulcs csörgést hallottam a vonal másik oldalán. - Rögtön indulok és beszélünk anyáddal.

Mostanában nem nagyon akart formálódni a fejemben a történet, de talán most beindulok :)
Ha tetszik a blog, bátran jelezd ;)