What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH 2 - Hetedik felvonás

- Yve! Hová mész? Állj már meg! - amint kimondtam az utolsó szót, összeakadtak a lábaim és rögtön a földön találtam magam.

~~~~~~~~~~

El sem hiszem hogy repül az idő. Már egy hónap eltelt, mióta elkezdődött a suli.

Az elején állandóan pánikoltam, valószínűleg Dylan-t az őrületbe kergettem a sok rinyámmal, de idővel belerázódtam.

Azt nem feltétlen mondanám, hogy beilleszkedtem, viszont szereztem néhány barátot.

Egy valaki pedig teljesen belopta magát a szívembe.
Ő pedig Yvette. Egy duci, életvidám ír lány, aki szintén új itt. Nemcsak a suliban, hanem a városban és a kontinensen is.
De azon kívül, hogy sorstársak vagyunk, rengeteg közös van bennünk.
Nagyon hasonló az ízlésünk a zenében, a könyvekben, a filmekben, az öltözködésben, hasonlóan gondolkodunk, a humorunk pedig ugyanolyan szarkasztikus. Az első pillanattól tökéletes köztünk az összhang.

~~~

Az egyik órám, ami Dylan-től külön van, az a szociológia.
Az első óra iszonyú kínos tud lenni, főleg ha új az ember lánya.

Ahogy beléptem a terembe, megdöbbentem. Otthon a menő és balhés társaság a leghátsó szekciót foglalta el, itt viszont mintha fordított lenne a logika. Vagy csak én őrültem meg.

Ez a sok baromság járt a fejemben míg hátra sétáltam. Az ablak melletti leghátsó páros pad még teljesen szabad volt, letettem a táskám és aztán a hátsómat is.

Az első padokban parádéztak a 'menők', ami engem nagyon nem kötött le, úgyhogy inkább az ablakon kibámulva figyeltem a napfényben úszó iskola udvart.
Az rántott vissza a nagy bambulásomból, hogy valaki nagy lendülettel vágódott le mellém, ezután pedig a csengő is megszólalt.

Ahogy odafordultam, egy vidám vöröses hajú lány mosolygott rám.

- Szia, Yvette vagyok. Új vagyok, a családommal két hete költöztünk a városba. - kicsit koncentrálnom kellett, hogy értsem amit mond.

Az ausztál akcentust már sikerült megszoknom, de az övé más. Inkább európai.
Azt hiszem észre vehette, hogy nagyon koncentrálok, nagyot nevetett, de ekkor a tanár besétált és csendben maradtunk.

Ms Edison bemutatkozott, néhány szóban elmondta mire számíthatunk az év folyamán és aztán megakadt kettőnkön a tekintete.

- Á, úgy látom vannak új arcok a társaságban. - belenézett a noteszébe és folytatta. - Egyikőtök Yvette. - a mellettem ülő energiabomba feltette a kezét, eszméletlen ez a csaj. - Akkor te pedig... - visszatért a noteszéhez és elkezdte megfejteni a nevem. Aaaahh. Pedig mondtam anyának, hogy ne a magyar nevemet írassuk be a névsorba. Csak fogtam a fejem. - Ne haragudj. Elmondanád inkább te, hogyan kell a nevedet kiejteni?

Mély levegőt vettem és felemeltem a fejem.

- Hajnalka. Becézve Hajni. De azt hiszem itt könnyebb lesz mindenkinek a Dawn.

- Ez érdekes. Van köze egymáshoz a két névnek? - ajjaj. Ebből egy hosszú sztori lesz.

- Igen. A Dawn az angol megfelelője a magyar nevemnek. - már annyiszor eljátszottam ezt az új órákon, de eddig mindig ott volt Dylan is. Mindegy, próbálok határozott lenni, hátha kevesebbet kell beszélnem. Felálltam és gyorsan lezavartam a rövid történetem. - Magyarországról költöztem ide nemrég. Most anyámmal, a párjával és az ő fiával élek együtt. Emelt szinten tanultam az angolt, de így is akad gondom a nyelvvel. Úgyhogy ha nem válaszolok rögtön, vagy épp hülye fejet vágok nem azért van, mert debil vagyok. Köszönöm a figyelmet.

- Köszönjük Dawn. Tehát most, hogy megvannak az új diákok vágjunk is bele. - a tanárnő hátat fordított az osztálynak és a TV-hez lépett. - Az első órán nem szeretnék nagyon kiakasztani senkit, úgyhogy egy témába vágó filmet fogunk megnézni. Behúznátok a függönyöket? - mutatott az ablakokra és azokra akik mellette ültek.

Felálltam és valahogy sikerült behúznom a dög nehéz szövetet.
Ahogy visszaindultam a helyemre, tudtam hogy a végére semmire nem fogok emlékezni a filmből.

Egy életre szóló barátság vette kezdetét a sötétben.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nagyon rosszul sikerült kézzel tompítanom az esést, mert egy pillanattal később iszonyatos fájdalom hasított a csuklómba.

Akkor, ott egyáltalán nem érdekelt, hogy épp a járda közepén ülök és másoknak kerülgetni kell, csak arra koncentráltam, hogy el ne kezdjek káromkodni, mert akkor tuti hülyének néznek.

Szerencsétlenségem közepette alig vettem észre a segítő kezet, ami felém nyúlt.

- Te?!.....

Joan