What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH 2 - Negyedik felvonás

Holnap kezdődik az iskola. Izgulok, de hála az égnek már nem Dylan miatt.

Mikor hazaengedték, aznap már nem kerestem a társaságát, hagytam hagy nyugodjon le benne ez az egész.

Sokat gondolkodom rajta, Ashley-n és magamon.
Az utóbbi időben elég szentimentális lettem, így minden mögé különleges jelentést képzelek.
Talán az a feladatom, hogy segítsek a "bátyámnak" túljutni ezen a traumán, de ha nem, akkor is segíteni szeretnék.

Szóval másnap megint nem nagyon akartam a közelében lenni, így a szobámban kuksoltam.
Már egész jól berendezkedtem és szinte már otthon érzem magam itt, ennek örülök.
Anya és David is nagyon segítőkészek voltak ebben, együtt mentünk el bevásárolni az apróságokat, mert a fő bútorok már megvoltak korábban is.
Szóval azt mondták a "lányos" dolgok kiválasztása rám vár.

Most hogy szétnézek, hát nem lett valami lányos. Fekete, a szürke és türkiz árnyalataival kombinálva.
Talán később néhány világosabb dolgot is beszerzek, hogy vidámabbnak hasson, mégis az én egyéniségem legyen.

...

Ahogy az apró változtatásokat tervezgettem, kopogtak az ajtómon.

- Gyere be! - szóltam anyának.

- Biztos, hogy jöhetek? - meglepődtem, mert Dylan kukucskált be a résnyire nyitott ajtón.

- Ó, te vagy az? Gyere nyugodtan. - mosolyogtam rá.

- Mi jót csinálsz? - jött bentebb és szétnézett a szobában.

- Te még nem is jártál itt, igaz? - rám nézett és megrázta a fejét kicsit fájdalmas arccal. - Hát akkor jól nézz körül, mert épp a változtatásokat tervezem. - mutattam végig teátrálisan a helyiségen, aztán elnevettem magam. Szerencsére ragadós a jókedvem.

- Szerintem így is klassz. Min változtatnál?

Én pedig belekezdtem a monológomba, hogy az egyik falra egy fehér polcot, a másik falra posztereket, ezt idehúznám, azt odatolnám és ő türelmesen végighallgatott.

- Ööö... Bocs. Sokat fecsegek - kínomban elvigyorodtam.

- Nem baj. Igazából azért jöttem, hogy beszélgessünk. Egyikünknek már sikerült szóhoz jutnia. - rám vigyorgott és az oldalamba bökött.

Abban a szent pillanatban, mintha puskából lőttek volna ki, úgy pattantam fel az ágyról.

- 'Hogy azt a jó édes nénikédet!' - mondtam magyarul, Dylan meg csak nézett rám, mint egy bolondra.

- Ez meg mi volt?

- Egy szép magyar cifra. - továbbra is értetlenül nézett rám. Aztán mire elmagyaráztam neki, hogy mi is akart ez lenni, hogy felénk így kerüljük ki az anyázást, a hasát fogva nevetett az ágyamon elfekve.

- Tanulság: ne bökdöss és ne csikizz ha jót akarsz magadnak.
De most már befogom és beszélj te. Van egyébként nénikéd? Ha már így szóba hoztam.- továbbra is nevetett, de már kissé kontrolláltabban.

- Huhh. - fújt egyet és végleg abbahagyta a nevetést. - Van, anyai oldalról. Anyának van egy nővére, elvált, van három gyereke és itt laknak ők is Sydney kertvárosában. Ami azt illeti holnap át akarok menni hozzájuk, talán velem tarthatnál és kicsit körbe vezetnélek a környéken. Persze, ha nincs más programod.

- Hát, nem is tudom. Igazából nagyon elfoglalt vagyok, tudod az egész napomat kiteszi a suli miatti izgalom és a megterhelő semmittevés. - mondtam halál komoly fejjel. - Nem biztos, hogy beleférne. De a kedvedért megnézhetem a naptáram. - és kiszakadt belőlünk a nevetés.

- Nem is tudtam, hogy máris ilyen elfoglalt vagy. - törölte meg a nevetéstől könnyes szemét. Azzal megint az oldalamba bökött. - Ááááá... - sikítottam föl. - Mondtam, hogy ezt hanyagold! - néztem rá tettetett haraggal.

- Bocsi. Szóval akkor áll a holnap?

- Áll. De neked is oké? - kicsit elszomorodtam. - Tudod, nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad.

Dylan arca elkomolyodott. Nem állt szándékomban elrontani a kedvét, de tényleg nem akarom, hogy ez sok legyen neki.

- Figyelj. Nem tudom elégszer elmondani mennyire sajnálom a korábbiakat. Tegnap óta teljesen máshogy látom a dolgokat. - kissé elgondolkodott, hogyan is folytassa. - Még mindig eszembe juttatod Ashley-t, de már nem utálattal tölt el ez az egész. És pont ezért szeretnélek megismerni, hogy ne másnak képzeljelek, hanem téged lássalak. Remélem érted, mit szeretnék ezzel mondani.

- Azt hiszem igen.

...

Egy darabig még beszélgettünk mindenféléről, főleg a suliról. Mesélt az osztályunkról, ugyanis anyáék elintézték, hogy egy osztályba kerüljünk Dylan-nel.
Hát e téren nem túl rózsás a helyzetem. Elmondása szerint vannak a dögös csajok, akiknek már a nevük sem szimpi, és vannak az unalmas csajok. Ide tartozik minden más, kevésbé impozáns lány, mint az okosak, az alternatív stílus követői és a drogosok (ebből persze fiú változat is létezik. HURRÁ!).

Miután távozott újdonsült bátyám, csakis ezek a klikkek jártak a fejemben.
Egy új közösségben nyilván a legoptimálisabb a menő/dögös csapatba beépülni, de nekem ez nem tűnik túl csábítónak. Azt hiszem most jobban esne a háttérben elveszni.

Jesszus! Csak saját magamat kínzom ezzel. Valamivel sürgősen le kell kötnöm magam.

Isteni megvilágosodásként ért a tény... Hogy én mekkora barom vagyok...

Üdv kedves olvasóim!
Kevesen vagytok, de én Nektek is nagyon örülök.
Sajnálom, hogy ilyen ritkán van új rész, viszont annál inkább remélem, hogy tetszik a történet :)
Várom bármiféle visszajelzéseteket.

Xx,
Joan