What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH - harmadik felvonás

Hazaérve úgy éreztem magam, mint egy zombi. Az üres házban visszhangoztak a lépteim.
A konyhába mentem, töltöttem egy pohár narancslevet és felmentem a szobámba. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy megnézzem a gépen az üzeneteimet.

Nem kellett csalódnom, várt egy pár...

Irwinator: A számom 00610456986118

Irwinator: Remélem rendben hazaértél

Irwinator: Megyek, mert itt már baromi késő van. Vagy baromi korán. Nézőpont kérdése

Irwinator: Írj, ha hazaértél.

Irwinator: Gondolatban veled vagyok. Jó éjt!

Abszolút nem illene most mosolyognom, mégis azt teszem.
Itt van ez a fiú, valahonnan a nagyvilágból, nem ismer mégis mindenkinél jobban tudja, mivel tud jobb kedvre deríteni.

Mikor beírom a számát a telefonomba, jövök rá, hogy a keresztnevét még meg sem kérdeztem. Így marad a chat-es nickname.

Hajni: Szia. Nemrég értem haza. Beszéltem a nagyival, valószínűleg hozzá fogok költözni, de így is el kell mondanom anyunak. Semmi kedvem hozzá. Ő nagyon jól elvan a maga kis életével a világ másik felén. Holnap beszélünk. Hajni

Hajni: Bocsi megszokás. BrokenDawn voltam

Néztem a telefonom képernyőjét, de nem jött válasz. Persze, hogy nem, mivel alszik.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba. Csak bámultam a plafont és gondolkodtam.

---
Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, de elfelejtettem kulcsra zárni. Apa jött utánam.

- Hajni! Sürgősen állítsd le magad! Tudod nagyon jól, hogy sok mindent megengedek neked, de mindennek van határa. Nem gondolhatod komolyan, hogy elengedjelek egy másfél hónapos 'eurotúrára' a nyáron. - fintorodott el, ahogy az én szavaimat használta.

- Apa, eddig mindig bíztál bennem. Miért nem hiszed el, hogy most is vigyáznék magamra?

- Mert ez nem rajtad múlik. Lehet, hogy te vigyázol, de az a világ amiben élünk nem ilyen egyszerű. 17 évesen nehogy azt hidd, hogy tudod mi vár rád. Nem hogy külföldön, de még a rohadt határokon belül is. Az élet nem mindig habostorta, nem mindig fenékig tejfel és sorolhatnám még a sok klisét. Az élet néha szar és szívás, de később érteni fogod miért nem engedlek.

- De miért van az, hogy ez csak a te véleményed? A többi szülő is igen, húzta a száját, de elfogadták, hogy egyszer élünk és menni akarunk.

- Sajnálom, hogy csalódsz bennem, de én nem vagyok a többi szülő. Féltelek és ez a halálom napjáig így lesz. Jobb, ha elfogadod.

- Dobálózz csak nagy szavakkal, most ez akkor se segít azon, hogy keresztbe húztad a nyaram.

- Jobb lesz, ha megemészted, mert ez van. - azzal kiment a szobámból.

Szívem szerint ordítanék, de visszafogom magam. Elfekszem az ágyon, beteszem a fülhallgatóm és elindítom a kedvencek lejátszási listát. Mielőtt elindulna az első szám valami zörgést hallok. Kiveszem a fülest és hallgatózok.
Apa nem szentségel, szóval nem ő vert le valamit, de akkor mi van? Figyelek, hátha hallom a morgását, de semmi.
Síri csend telepedett a házra.
Kilesek az ajtón, de nem látok semmi furát. Kimegyek a lépcső tetejére és ahogy lenézek a földszintre, lesápadok.
Apa a lépcső aljában fekszik, fél kézzel még fogja a korlátot.
Lerohanok és rögtön mellétérdelek.

- Apa! Apa! Ne játssz ilyet! Nem vicces! - rázom a vállát, de nem reagál. Pánikolok. Vajon mit tegyek? Maradjak mellette, hátha mindjárt magához tér? Vagy inkább hívjam a mentőket?
Vártam néhány percet, hátha feleszmél, de semmi. Felrohantam a szobámba a telefonomért és tárcsáztam a 112-t.
A mentősök 20 perc alatt értek ki, pedig a kórház gyalog sincs annyira.

- El tudod mondani, mi történt? - kérdezte az egyik, miközben a kollégája apa körül sürgött.

Elmondtam azt a keveset, amit tudtam, de nem mentek sokra velem.
Apának alig volt pulzusa, de volt. Majd a keze elengedte a korlátot. A szám elé kaptam a kezem.
A mentősök még próbálkoztak, de már hiába.
Apa akkor ment el, mikor a keze szorítása megszűnt

Vége van.
---