Kérlek a végén az írói monológot is olvasd el ☺
Jó olvasást! 📖
Sydney egy teljesen új világ. Nem csak azért, mert egy más ország és más kontinens, hanem úgy érzem én is más lettem.
Leszámítva, hogy mindennap nehéz, mert együtt kell élnem apa és a nagyi hiányával, úgy érzem minden könnyebb.
Könnyebb felkelni, könnyebb levegőt venni, könnyebb egyik napot a másik után élni.
Talán kicsit becsapom magamat, de próbálom úgy felfogni az egészet, hogy apáék otthon életben vannak és én csak elköltöztem tőlük. Egyszerűbb így "továbblépnem".
Anyával kezd alakulni a kapcsolatunk. Próbálunk minél többet beszélgetni és kezdjük újra megismerni egymást.
David-del nincs semmi gond. Mindig próbál feldobni egy-két viccel, bár ez néha nehéz, de aztán ezeken nevetünk a legjobbakat. Mert hát emelt angol ide vagy oda, nem vicceket tanultunk a suliban. De lassan mindenbe belerázódok.
Az egyetlen "bibi" Dylan.
Mióta megérkeztem fura. Alig szól hozzám, pedig én próbálok kedves lenni hozzá, de mintha minden egyes alkalommal szellemet látna vagy magát a megtestesült gonoszt, mikor egy helyiségben vagyunk.
Viszont mikor bezárkózik a szobájába, sokszor hallom énekelni és ez a két arca annyira üti egymást.
Ha pedig huzamosabb ideig kell egy levegőt szívnia velem, szinte felrobban a végére. Aztán levágtázik az alagsorba és elkezd dobolni.
Mikor először hallottam dobolni a szívem összeszorult. Rögtön Ashton jutott eszembe. Már több, mint 2 hónapja nem beszéltünk. Eleinte nagyon fájt, aztán rá kellett jönnöm, hogy ha ilyen nagy távolság került kettőnk közé, akkor ezen az sem változtat, hogy egy városban élünk.
Szóval nehezen, de kezdem megszokni, hogy amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen tűnt el az életemből.
De most valami egészen másra kell koncentrálnom. 4 nap múlva kezdődik a suli. Egyrészt nagyon félek, hogy ugyan mi vár rám, másrészt magasról teszek rá, mert ez úgyis az utolsó évem.
De ez alatt a 4 nap alatt szeretném kideríteni mi a baja velem Dylan-nek és azt sürgősen tisztázni.
...
Épp a hátsó udvaron süttettem a hasam, mikor ismét meghallottam, hogy Dylan az alagsorban motoszkál. Aztán nagy csörrenéssel tört össze valami.
Anya és David épp randi délutánon voltak így nem volt itthon más, aki megnézhette volna, mi történt lent.
Óvatos léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn, viszont az ajtó előtt megtorpantam. Hallgatóztam hátha meghallom az előbbi zaj okát, de semmi. Csak zihálást hallottam.
Vettem egy mély lélegzetet és kopogás nélkül lassan kinyitottam az ajtót.
Dylan-t egy egész alakos tükör maradványai előtt találtam összerogyva a földön.
- Te jó ég, Dylan! - nem gondolkoztam, csak odarohantam hozzá és felemeltem az arcát, hogy megbizonyosodjak róla, jól van. De rá kellett jönnöm, hogy nincs jól.
Amint meglátott, azonnal legördült az első könnycsepp az arcán, amit követett a többi.
Némán vizsgálta az arcom minden négyzetmilliméterét, majd valami mély fájdalom csillant meg a szemében és akkor a nyakamba borult és fájdalmas zokogás szakadt ki a mellkasából.
...
Sokáig ott térdeltem vele és hallgattam azt a rengeteg fájdalmat, amit eddig elfojtott magában, amikor megéreztem, hogy valami csordogál a hátamon, pont a kezétől kezdődően.
Óvatosan eltoltam magamtól mikor úgy éreztem, hogy már kezd megnyugodni.
A kezeimbe vettem az övéit és sokkolt a látvány. Mindkét ökle csurom vér volt.
- Dylan figyelj rám! - megemeltem a fejét, hogy biztos legyek benne, figyel rám. A tekintete már tisztábbnak tűnt. - Ezzel sürgősen orvoshoz kell mennünk. Szerintem már így is túl sok vért vesztettél. - erre csak bólintott. - Hívom a mentőket, mert nem tudnálak bevinni a kórházba, de kérlek maradj nyugton addig. Mindjárt visszajövök.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám, Ashley! - ezt már csak fél füllel hallottam, mert eszemet vesztve rohantam a telefonomért.
...
De ja vu-m van.
Újra kórházban várakozok, újra aggódok valakiért. De most időben érkeztek a mentősök.
Mire visszaértem a telefonommal, Dylan eszméletlenül feküdt a földön.
Tárcsázás közben az ölembe vettem a fejét és próbáltam ébresztgetni.
Mire felvették a segélyhívó központban már kezdte nyitogatni a szemét. Talán csak elfáradt a sírásban és elbóbiskolt.
Gyorsan elhadartam mi történt, 5 percen belül pedig már meg is érkezett a segítség.
Ellátták Dylan sérüléseit, de mivel sok vért vesztett így mindenképp be kellett vinniük, hogy megfigyeljék egy ideig.
És most itt vagyok. Nem tudom mit tehetnék. Nem vagyok szó szerinti hozzátartozó, így nem engednek be.
Ekkor anyáék tűnnek fel a folyosó végén.
- Hajni. Merre van Dylan? Minden rendben van? Miért vagy itt kint? - David egy szuszra hadarta el minden kérdését.
- Nyugi David. Dylan jól van, azt mondták, de nem engedtek be, mert nem vagyok hozzátartozója. A 28-as szobában van, de a nővérpultban biztos tudnak többet is mondani. - próbáltam higgadtan és megnyugtatóan beszélni, ami úgy tűnt kicsit csitította is az aggodalmát. Bólintott és szó nélkül otthagyott minket anyával.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem a randitokat. - és tényleg sajnáltam, de egyedül ezt nem bírtam volna tovább. - De nem tudtam így sem, hogy mit tegyek és az, hogy megint kórházba kellett jönnöm és tétlenül várni... - ekkor kitört belőlem a sírás, amit végig visszafolytottam.
Anya a karjaiba vont és hagyta, hogy kisírjam magam.
Ahogy elkezdtek apadni a könnyeim és kezdett kitisztulni a fejem, csak egy dolgon kattogott az agyam.
- Anya, kérdezhetek valamit? - kissé eltolt és a szemembe nézett.
- Persze kicsim. - gyengéden megsimította az arcom.
- Ki az az Ashley?
Ím egy újabb rész érkezett.
Igazából nem is tudom.
Fura ez az egész.
Örülnék pár kommentnek, hogy mégis mit gondoltok, mit hiányoltok, mi az ami nem hiányozna... Mert szeretném, ha szeretnétek ezt a történetet :D
Ezekkel a támpontokkal nekem is könnyebb lenne, hogy tudjak javítani a hibáimon ;)
Xx,
Joan
CZYTASZ
What The Hell - Ashton Irwin ff
FanfictionElég lett volna egy nagy változás az életemben, az is ráért volna később... Ehelyett csak kapkodom a fejem, mert már fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Veszteség. Gyász. Sokk. Költözés. Új élet. Íme itt a történetem, hogyan kerültem egy magyar kis...
