What The Hell - Ashton Irwin ff

WTH 2 - Nyolcadik felvonás

- Te?! - néztem fel értetlenül és lassan észrevettem a többieket is. - És ti?! És te is?!

Hirtelen úgy elfelejtettem az elviharzó Yve-et, sőt a nevemet is, de azt hiszem még levegőt is elfelejtettem venni.

- Bocsi. Ismerjük egymást? - édes hang, helyes arc, és azok a zöldesbarna szemek. Én felismertem, ő viszont nem.

Elszomorodtam, de megláttam, hogy Dylan épp szóra nyitná a száját, és megráztam a fejem.
Egyrészt neki, hogy inkább ne mondjon semmit, másrészt pedig válaszoltam az ismeretlen ismerős kérdésére.

- Nem, nem ismerjük egymást. Ne haragudj. - nagy nehezen felkászálódtam a földről. Nem fogadtam el a kezét, mert nem tudtam hogy reagálnék az érintésére.

- Biztos új vagy itt, még nem láttalak. Én Ashton Irwin vagyok, ők pedig itt Luke, Michael, Calum és Dylan.

- Dylan-nel már ismerjük egymást. Én Dawn vagyok. - többet nem mertem elárulni.

Nem tudom miért döntöttem így, hogy eltitkolom előle, hogy ki vagyok. Ezt láttam abban a pillanatban helyesnek.

- És honnan jöttél? - és elő is került a veszélyes kérdés.

- Ne haragudjatok, de sietnem kell. - elkaptam róluk a tekintetem és lehajtott fejjel mentem el mellettük.

Gyorsan szedtem a lábam, minél hamarabb akartam távol kerülni Ash-től. Fél füllel hallottam, hogy Dylan is elköszön, aztán csak azt vettem észre, hogy mellettem lépdel.

- Na és mondd, ez mégis mire volt jó? - kérdezte meg egy idő után.

- Micsoda? - tettem az ártatlant, de nem mertem ránézni.

- Miért titkoltad el előle, hogy ki vagy? Hogy ismeritek egymást.

Megtorpantam, mert féltem, hogy megint elesek, annyira szédültem.

- Mert talán ő már nem is emlékszik rám, vagy pedig egyszerűen nem akar. - suttogtam magam elé.

- Ez nagy marhaság. - mondta fejcsóválva. - És most mégis mihez akarsz kezdeni?

- Nem tudom. Végülis egyszer találkoztunk, nem valószínű, hogy olyan nagyon sűrűn fordulna ez elő, nem?! Majd megleszek valahogy. - azt hiszem ezekről csak magamat próbáltam meggyőzni, de még én is átláttam a saját hülyeségemen. - De mégis mi a fenét keresnek itt?

- És itt látszik megdőlni a "tökéletes" terved. - nem értettem mit akar ezzel mondani. Ránéztem végre, mert ezzel a kijelentésével felkeltette az érdeklődésemet. Vártam, hogy folytassa. - Visszajönnek tanulni a suliba.

- Az nem lehet. - préseltem ki a számon az egyetlen értelmes gondolatot, ami a fejemben visszhangzott.

~~~~~

- Dawn! Dawn, ébredj fel! Ébredj fel, beszélnünk kell! - mintha valaki óvatosan rázta volna a karom, de nem akartam kinyitni a szemem. - Ne csináld ezt! Elegem van a színjátékból.

Hunyorogva nyitottam ki a szemem, szokva a fényt. Lassan élesedett a látásom és egy ismerős arcot láttam meg. Mikor felismertem, rögtön elhúzódtam az érintésétől és felültem.

- Mit keresel itt? - néztem rá gyanakodva. - Egyáltalán hol vagyok?

- Az orvosiban. Elájultál. Dylan segítségért kiáltott és idesiettünk veled.

- Ó! Értem és köszönöm. - lesütöttem a szemem. - De miért vagy még itt?

- Mert Dylan, a "bátyád" fura dolgokat mondott rólad.

- Ó Istenem! - temettem az arcom a kezembe.

- Ezek szerint igazak? - ahogy ráemeltem a tekintetem zavarodottságot láttam a szemeiben. Alig hallhatóan válaszoltam.

- Igen...

Üdv mindenkinek és boldog új évet!

Igazából ezt a részt még karácsony előtt szerettem volna feltenni, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok az életemben, ahogy terveztem.

Engesztelésképp igyekszem egy héten belül hozni az új részt :)

Addig egy kérdés...
Szerintetek hogy fog alakulni a kapcsolatuk? Túl tudnak lépni a "szüneten" és a titkon vagy pedig rányomja a bélyegét a jövőjükre?

xo,
Joan