Past & Present

A szabadság oldala

AU a hidegháború idejéből

Gilbert már lassan több mint egy éve volt járőr a falnál, mely kettészelte Berlint, elválasztotta keletet és nyugatot, őt és testvérét egymástól.

Nem tudta, hogy ez lesz, ő és más sem, a falat rajtaütésszerűen emelték, egyik reggel felébredt, és szökés már nem volt többé lehetőség. Legalábbis egy ideig.

Mindent eltervezett. A legegyszerűbb módja, hogy odaengedjék a falhoz, az volt, hogy állást szerez ott, mint őr. Viszont ez után sem vághatott neki ennek az egésznek csak úgy. Elérte, hogy bízzanak benne, igyekezett mindenkivel összebarátkozni, meginvitálni egy korsó sörre. Mindvégig figyelte a társait, ki az, aki nem olyan figyelmes, mikor a legvédtelenebb a fal. Tudta, érezte, hogy a mai napon lesz az a sorsdöntő pillanat, melyben végre valahára átjuthat a határon.

Éjszaka volt, éppen leváltani készült társát. Ideges volt, aggódott, nehogy valakinek feltűnjön valami változás a viselkedésében. Megindult célja felé, izzadt tenyerét nadrágjába törölte, kezei remegtek. Néhány lépés múlva elérte a falat, azt az ördögi létesítményt, a 155 km hosszú rémséget. Körbetekintett, majdnem elájult, szíve torkában dobogott, rettegett, és ezzel egyidőben boldog volt, hogy ma, ezen a csodaszép tavaszi éjjelen az egész világa megváltozhat, jobbá válhat. Mintha valamit látott volna az árnyékok között mozogni, de elég hamar eltűnt, biztosan csak egy mókus.

Megkapaszkodott, felmászott a falra. A legtetején volt. ez a nap is eljött. Teleszívta tüdejét a friss levegővel, ez már nyugati levegő, sokkalta jobb, mint bármi, amit eddig érzett. Úgy érezte, mintha most először venne levegőt igazán, mintha megszabadult volna egy mázsás súlytól, egy mellkasát, torkát szorító érzéstől, melyről mindaddig nem is tudta, hogy ott van.

Ezt már semmi sem ronthatja el, mától, vagyis inkább holnaptól új életet kezd, felkeresi öccsét, és boldogan élnek. Elképzelte Ludwig arcát, amint újra látja, majd elhenceghet neki, hogy bizony, ő erre is képes volt, megszökött, és... túlélte?

Lövés dörrent, éktelen zsivaj a csendes éjszakában. Egy pillanatig édes tudatlanságban volt, aztán megérezte a fájdalmat, kezével mellkasához kapott, keze meleg, friss vért tapintott.

Vége van.

Most már nem térhet haza. Keserű mosoly húzódott ajkaira, nem tudta magát tovább tartani, lezuhant, át a falon, át az áhított szabadság oldalára.