Past & Present

Hatalom

- Miért teszitek ezt?- Arcát könnyek és vihar áztatták, halk hangja nyöszörgésként hatott, élesen elvált a zuhogó eső robajától.

Testvére nem felelt, néma maradt, csak nézte a sötét esőfelhőket. Most nem olyan volt, mint máskor, nem az a hiperaktív vigyorgó Alfred, akit a legtöbbször látott, hanem valaki, aki rakétákat gyárt, és oroszokat átkoz magában, és közben úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne a hidegháború, a harcok Vietnámban, és még sorolhatná.

Nem tudta, az amerikai mikor vált ilyenné, talán szépen fokozatosan vesztette el a kontrollt, és vált ilyen hatalommániássá.

De ez nem számított, neki csak az okot kellett tudnia, hogy megpróbáljon mindent rendbe hozni, menteni a menthetőt. Ez így nem volt jó, nagyon nem, bármit megtett volna, hogy észhez térítse. Esdeklőn ránézett, arra várt, hogy válaszra méltassa, de Alfred most lehunyt szemmel emelte arcát az ég felé, mintha választ várna a sötét fellegekből, arcán végigfolyt a hideg eső.

Aztán ránézett, de bár ne tette volna. Szemei, mint az acél, jéghidegek és kemények, tekintete egészen csontjaiig mart, és valahogy furcsán üres volt, az egész olyan rémisztő, Matthew menekülni akart, amíg még megteheti, mielőtt ez az ország, nem is, szuperhatalom egészen a földig tiporja. Ijedten hátrált egy lépést, majd még egyet, a terasz korlátjának ütközött.

Nyelt egyet, majd óvatosan visszanézett rá, ám Alfred még mindig őt nézte, egy hidegvérű gyilkos szemeivel, a csendes őrület tekintetével. A kanadai ettől megrémült, hiszen a szem a lélek tükre, legalábbis ezt mondják mindig, de most nem akart hinni a mondásnak, nem mert. Többet nem nézett az amerikaira, csak átázott cipőjét vizsgálgatta csendesen.

- Miért... - suttogta újra, még nem kapott választ a kérdésre, addig nem megy el, amíg testvére nem válaszol.

Ekkor a másik keserűen felnevetett, csak nevetett percekig, ám ebben semmi vidám nem volt, inkább szívszorító, fültépő volt az egész. Miután abbahagyta, egy percig néma csend uralta viharos tájat, mintha az eső is halkabban hullt volna.

Alfred megindult befele, de Kanada mellett megállt, lehajolt, fülébe súgta a várva várt választ:

- Matt... Azért tesszük ezt mindannyian, minden csak azért volt, mert – itt egy pillanatra elhallgatott – everybody wants to rule the world* - lenézett rá, egy pillanatra újra a régi Alfred volt, aki rajongott a hamburgerért és a kóláért, akivel annyit nevettek együtt, néha egymáson, tekintete ellágyult – Örülj, hogy téged még nem rontott meg a hatalom. Maradj még egy kicsit ugyanilyen, mielőtt magával ránt – mondta, és otthagyta őt a már tomboló viharban, mintegy végszóra villámlott egyet.

*Utalás az everybody wants to rule the world című zeneszámra. Jelentése: mindenki uralni akarja a világot.