Past & Present

Éjjeli bombázás

Csak ült lábait felhúzva és átkarolva, fejét térdeire támasztotta. Heinkelek* országa fölött, csak bombázzák Londont már megint, talán már megszokhatta volna, de nem tudta, ez lehetetlen. Csend volt, mégis szörnyű hangzavar. Bár házának pincéjében a hangtalanság uralkodott, beszűrődött odakintről a légvédelmi sziréna hangja, a kiáltások az éjszakában. Fejében visszhangzottak, befészkelődtek gondolatai közé az áldozatok utolsó kiáltásai, könnyeik az ő könnyei voltak, együtt szenvedtek, együtt haltak, azaz nem egészen.

Ilyenkor tudta a legjobban utálni azt a krautot,**mikor közvetlenül tapasztalta általa az emberi kegyetlenség határait, ekkor csak annak örült, hogy ritka az ilyen elvetemült ember, mint az ő főnöke.

Hangsebességnél gyorsabb rakéták zúgtak el feléjük esténként, mielőtt az emberek meghallhatták volna a figyelmeztető hangot, már végük is volt, boldog tudatlanságban haltak meg, de meghaltak, és csak ez számított.

Utálta, hogy egyedül van, bár tudta, hogy a többieknek is szörnyű, talán jobb lett volna együttesen, közös erővel elviselni a fájdalmat, így már túl sok volt, de makacsak voltak mind, soha nem vallották volna be, hogy mit élnek át nap, mint nap.

Lassacskán elhaltak a kiáltások, szépen, fokozatosan elcsendesült a táj, hirtelen Arthur is meghallotta a zúgó csendet, reggel volt, és vége az egésznek, legalábbis mostanra, ekkor minden elhallgatott, a természet is egy perc néma, gyászos csenddel emlékezett meg az aznap este elhunytakról. Majd minden újraéledt, az előbbi némaságnak nyoma sem volt, talán csak képzelte az egészet, már lehet, hogy bele is őrült ebbe az egészbe.

Felment a nappaliba, kinézett az ablakon, megcsodálta a hajnali tájat, mely talán tényleg, igazán szép lehetett volna, ha nem csúfítják el a messze távolban lévő romos, halott házak.