Past & Present

Szovjetunió vége

- Mit tettél már megint?!

- Szívtelen alak!

- Megérdemelnéd a halált!

Ezek a félelemmel és gyűlölettel átitatott kiáltások visszhangzottak a fejében újra és újra, míg nem maradt más, csak a magány és a bűntudat. Igen, rengeteg mindent elkövetett, megannyi kegyetlenséget, gyűlölte magát érte. Nem emlékezett másra az elmúlt évtizedekből csak a vörös színre, mely mindig is jelen volt, de aztán uralkodóvá vált, egész világa vörösbe burkolózott, legyőzte őt, és az őrületbe száműzte. Csak most, mikor felbomlóban volt a Szovjetunió, szembesült tetteivel, azok egy rakéta erejével találták el, és temették örök megbánásba.

Egyedül volt, már lassan egy éve. Senki sem kereste, senkinek sem hiányzott az egész égadta világon. Úgy gondolta, talán jobb is így, nem hitte volna, hogy képes lenne bárki szemébe nézni mindezek után.

Egyszer csak lépteket hallott a folyosón, ám azok nem haltak el, mint a többi eddigi, valaki megállt az ajtaja előtt, kopogott, majd rögtön be is lépett.

- Fehéroroszország – suttogta Ivan rekedtesen, olyan rég nem látta őt, egészen megdöbbent.

- Visszajöttem – vont vállat a lány, de ekkor meglátta bátyja könnyáztatta arcát, szemei elkerekedtek, valami villant szemében, de olyan gyorsan, nem tudta volna megmondani, mi volt az. Natalia letérdelt hozzá, egyik kezével átkarolta, másikkal Oroszország kezét fogta meg.

- Nincs semmi baj – súgta a fülébe, Ivan-nak most eszébe sem jutott elfutni előle.

- Sajnálom, de meg kell tennem – folytatta rövid szünet után, az orosz kérdőn nézett rá.

- Mit?

- El kell mennünk. Ezt meg kell tennem. De ne aggódj, még meglátogatunk. – Mintha nem is testvéréhez, hanem magához intézte volna szavait.

- Ne menjetek... - erőtlenül suttogott, elszorította torkát a bánat, nem akart megint egyedül lenni, mikor végre egy percre megtapasztalta a társaság örömét, végre, évek óta először, valaki nem lökte el magától.

- Muszáj...- ekkor az orosz egy jeges tört érzett mellkasában, aztán egy pillanatig semmit, majd megrohanta a fájdalom, kezeit a sebre szorította. Minden csupa vér lett, vörös, mint régen a tömérdek halott vére, vörös, pont, mint az egész múltja, ott is minden ilyen volt, nem volt más szín, csak a vörös... látása elhomályosodott, most újra fegyver volt a kezében, gyilkolt újra és újra...

Nem... ez már mind megtörtént. Ez csak a múlt, már régen tovaszállt, már nem térhet vissza. Mikor ezt felismerte, a jelen visszatért, látta húgát fölé hajolni, ahogy búcsúcsókot lehel homlokára, mintha távozóban még valamit elsuttogott volna:

- извините, Россия.* Vannak dolgok, amiket fel kell áldoznunk, ha valamit igazán akarunk.

* извините, Россия: Sajnálom, Oroszország