Past & Present

Üvegpalota

Gyönyörű régi palota, a bálterem üvegcsillárán meg-megcsillan a reggeli fény. Ide nem ér el semmi, ide a világ végére, bár olyan gyönyörű ez a hely, errefelé senki se jár.

Az erkély hűvös padlóján ül, lábait kifele lógatja a rácsokon, elnéz messze a ködös távolba. A kastély hegyen épült, innen belátni fél világot, a másik felét pedig már épp eleget látta. Akármit csinált, egyedül volt, így most sem zavarta igazán, hogy nincs társasága. Bár néha volt, aki erre járt...

Csípős hideg volt, de ez nem zavarta, nem fázott, csak valahonnan a távolból érzékelte a hideget. Vajon mióta van itt? Nem számít. Ez a palota az ő birodalma, ide menekült a bántó szavak elől, itt nem keresték, bár így belegondolva sehol sem. Már rég elüldözött mindenkit tetteivel.

Rossz érzés fogta el mikor a többiekkel volt, mert ők nem értették meg. Már nem is próbált meg változtatni önmagán, ha sehogy sem kell, hát ő az lesz, aminek a legkönnyebb lenni.

Ha valaki lelkileg megtörte, ő testileg adta vissza. Többszörösen.

Azt remélte titkon, hogy valaki segít neki kilépni ebből az ördögi körből, abból, hogy bántják, mert azt teszi, amit, és ő ezt megtorolja, és így tovább. Hogy valaki jön, elmossa a bánatot. De ki jött volna? Egyedül van. Ekkor húzott egyet a vodkás üvegből, ha lelkét nem is, de testét forróság járta át.

Mégis ki jönne és mentené meg saját démonaitól, a magánytól, a néma, keserű fájdalomtól? Senki, senki sem mert már ide betérni.

Ekkor bánatosan felnevetett, kora reggel ilyesmiken jár a feje...

Egyedül van, szabadon, azt tesz, amit csak akar, ráadásul egy szinte tiszta üveg palotában, hát hogy ne lenne boldog?

Felkel, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. Hópelyhek hullnak arcába, kellemesen cirógatják. Egy utolsó pillantást vetett a kinti köd- és hófedte hegyoldalakra, a vaskorlátra, melyeken a mesés építményhez nem illő módon éles tüskék virítottak, szinte kérkedtek vele, hogy át meri-e őket ugrani. Mint rózsa és a tövisek.

Átfutott fejében a gondolat, hogy ha olyan szabad, akkor miért nem mehet el innen. Megrázta fejét, biztos nem aludt eleget, hogy ilyen ostobaságokon jár az esze.

A vastüskéket jég borította, Tél tábornok küldte vele reggeli üdvözletét.

Ahogy bement, rögtön megérezte a meleget, majd megfulladt miatta, kapkodta vette le kabátját. Végigsétált a folyosókon, mindig elámult a palota láttán.

Kedvenc szobájában a falakon fegyverek sorakoztak, mindig megállt itt, és megszemlélte őket, visszaemlékezve közös harcaikra. Kezébe vett egy szikét, letörölte róla a vért. És keserűen felnevetett.

Ennek soha nem lesz vége.

Látogass el a blogomra: angelsfantasydreams.blogspot.com