Past & Present

Oroszország

Szörnyű volt a tatárokkal, minden nap kínszenvedés volt, de aztán ennek a kornak is vége lett, az élet egészen egyszerűen ment tovább, de számára megállt valamikor a felszabadulás pillanatában. Aztán megismerkedett a többiekkel, mosolygott rájuk kedvesen, ám azok valamiért mégis rettegtek tőle. Halotta, ahogy olyan nevekkel illetik a háta mögött, mint a tatárokat régen, és bár nem mutattatta, ez szörnyen esett neki.

Ez egyre többet fordult elő, mindennek elmondták őt, pedig ő nem tett semmit, csak az emberei, ő nem, tehetetlen volt. Egyre kétségbeesettebb lett, próbálta őket meggyőzni mindennel, hogy ő nem kegyetlen és szívtelen, de nem ment semmire.

A második világháborúban már egyáltalán nem tudta, mit tegyen, le kellett vezetnie a feszültséget, hát harcolt, ebben legalább megnyugvást talált, itt dicsérték, akármit tett, nem pedig szidták, ahogy a többi ország tette. A hadseregben megfelelt, ők még büszkék is voltak rá, ezért minden tettét úgy igazította, hogy az nekik tetsszen. Egyre több kegyetlenségben, véres megtorlásban kellett részt vennie, és nem bánta, látta a gyűlöletet és undort áldozatai szemében, pont úgy néztek rá, ahogy a többi ország, és ez végtelen haragot ébresztett benne, azt akarta, hogy ha ő szenvedett miattuk magánytól, szenvedjenek ők is, és a hozzájuk hasonlók, akik nem értik az olyan embereket, mint ő.

Mikor vége volt, nem tudta mit tegyen, ő még harcolni akart, neki nem volt elég, bár neki kellett kivégeznie Poroszországot is.

Mikor megjelent cellájában, a porosz nem rimánkodott, nem poroszkált (jót nevetett saját viccén) össze-vissza, csak állt bátran, szemébe nézett és kihúzta magát, összebilincselt kezeit maga előtt tartva nézett szembe a halállal. Többször ütött rá a kerti csapjával, melyet öccsétől zsákmányolt, ezúttal az áldozata nem hagyta magát olyan könnyen.

- Miért teszed ezt? – Poroszország suttogott, Ivan meglepődött, hogy egyáltalán tud még ilyen állapotban, a földön fekve beszélni.

- Mert gyűlöltetek, nem tettem semmit akkor, és mégis, és mert képesek vagytok ok nélkül gyűlölni, ezt a sorsot mind megérdemelnétek, amit most neked jutott. – Karjait egy újabb, ezúttal már valószínűleg az utolsó ütésre emelte, már nem akart játszadozni vele, mielőtt meghal.

- Nem gyűlöltek, csak féltek tőled, mert hatalmasabb voltál náluk. Én sem gyűlöllek téged, csak azt, amivé lettél. – Ettől félúton megállt az orosz keze. A porosz köhögött, szemmel láthatóan nem húzza már sokáig. Ivan pedig csak nézte elkerekedett szemekkel. Lehet, hogy tényleg nem utálják, hogy mindvégig tévedett? Lehetetlen, a porosz félrebeszél, ő nem élte át, amit ő. Bár hinni tudott volna neki... akkor talán még meg is kegyelmezett volna neki... de tudta, hogy hazudik, biztosan csak az életét félti, azt reméli, hogy Ivan segít rajta. Nem lehet, hogy Oroszország mindvégig tévedésben élt, igaz?

Ekkor elhatározásra jutott, jobb lesz, ha végre megöli életének egyik megkeserítőjét, biztosan jó érzés lesz végre egyvalakin elégtételt venni, aki egy volt lábbal tiprói, az őt semmibe vevők, és megvetők közül.

- Mondja ezt egy rohadt náci- mondta, majd lesújtott egy végső ütéssel.

Tévedett. Egyáltalán nem lett jobb.

"stsOd