Past & Present

Londonban

Forró könnyek égették arcát, ám szíve mégis egyre fagyottabbá vált. Lövések, dörrenések az alapvetően csendes éjszakában, néhány kiáltás, amik folyamatosan elhalnak, közeledő – távolodó léptek zaja. A bombázással járó fájdalom hullámokban tör rá, hol erősebb, hol gyengébb. Térdeit átkulcsolja, lábait erősen szorítja, mintha más híján abba kapaszkodna. Légzése nehézkes, ő maga várakozik, minden reggel új remény- minden éjjel új romok.

Próbált valami jobbra gondolni, mondjuk a pálmafás szigetekre, ahol régebben annyit megfordult. A boldog mosolyok, meleg napsütés, de még véletlenül sem fullasztó. A perzselő délutánokon olyan jól eső hűvös víz. De valami ott is hiányzott... az nem az ő otthona volt. Ott mennyi minden más volt és különös, az ő fővárosukat most nem bombázzák, csak süttetik talán a hasukat, mint mindig, távol mindentől...

Időközben fel sem tűnt neki a dermedt csend, csak arra eszmélt fel, hogy percek óta csak saját heves szívdobogását hallja. Tudta, hogy fel kell kelnie, de nem érzett magában elég erőt hozzá, egész éjjel nem aludt, csak öt perc pihenőt... Végül felvánszorgott nappalijába, ott leült a kanapéra, csak tíz percre le kell dőlnie, az nem sok, utána intéz mindent, csak... Na jó, talán tizenöt perc, de nem több...

Egy óra múlva Alfred rontott be, széles mosollyal.

- Hello Iggy...- kiáltotta belépte, viszont mikor meglátta a majdhogynem békésen alvót, hangja elhalt, léptein is lassított. Mosolygott Arthur békés arcát látva, évszázadokkal ezelőtt látta utoljára ilyen nyugodtnak. Ekkor arra gondolt, hogy éjjel mennyi minden történt, már megint, és hogy ő, egy hős sem tudta megakadályozni. Elkomorodott, kezdeti jókedve tovaszállt. Mikor lesz már vége?