Past & Present

Független

A sárban térdelt. Mellette gépfegyvere darabokban, akárcsak szíve. A zuhogó eső összemosódott könnyeivel, nem tudta, hogy még mindig zokog, vagy csak az eső folyik végig arcán. Bénult fájdalom lett rajta úrrá, amitől nem tudott megmozdulni se, de nem is akart; bár mindig is büszkén úriembernek nevezte magát, most egyáltalán nem tudta érdekelni a tény, hogy hófehér nadrágja csupa sár. Csak egy dolog, pontosabban egy valaki létezett számára darabokra törött világában. Az, aki most előtte állt, győzedelmesen, függetlenül. Az, aki boldogan vette tudomásul a tényt, hogy legyőzte őt, a tengerek urát, Angliát, kinek emberei, harcosai nevettek... és ő maga is.

Egy rémisztő pillanatig nem hallott mást az egész világon, csak ezt a nevetést, mely valahogy furcsán keserűen hangzott. Olyan ember nevetése, aki félredobta boldogságát népéért. De aztán a pillanat tovaszállt, az aláhulló esőcseppek zaja elnyomta a sok hangot, egybemosta őket, a több százból csupán egyetlen egy lett, egy nemzet, aminek mától saját akarata van, szabad. Ekkor Arthur felnézett, látta a tömérdek embert, akik összetartoznak, akik talán soha nem is tartoztak hozzá, és valahogy, még ha nem is fogadta el, de megértette az eseményeket.

Mindenki megérdemli a szabadságot.

És akkor, ott, ázottan, sártól és vértől mocskosan, elengedte Alfredot. Mától ő is egy szabad ország, nem gyarmat, az ő fogadott kisöccse felnőtt.

Vagyis még nem egészen.