Past & Present

Aki megy, és aki marad

AU

Berohant szobájába, magára csapta az ajtót. Levetette magát a számítógép elé, bekapcsolta, fejére füles került. Elindította egyik régen hallgatott zenéjét, és csak ez után engedte meg magának, hogy eleredjenek könnyei.

Egyre gyakrabban történt ez, hogy testvére és Arthur veszekedtek. Ő nem tudta kezelni a konfliktusokat, nem tudott mit kezdeni a helyzettel, így hát amint megtehette, már szaladt is fel, a másik kettőnek pedig fel sem tűnt hiánya.

Mikor az utolsó dühös és tehetetlen kiabálás-foszlány is elhalt, lecsapta a laptop fedelét, ideje aludni.

Éjszaka valaki megérintette a vállát, azonnal felriadt, kis híján fel is kiáltott, ám Alfred még időben intette csendre.

- Pszt... Matt... figyelj egy kicsit... - a fiú levette magát mellé az ágyra, törökülésbe helyezkedett, és úgy fogott hozzá mondandójának.

- Elegem van Iggy-ből. Ezért arra gondoltam, hogy... lehet, hogy ostobaságnak fog hangzani, de... szökjünk el közösen! Mondjuk, lakhatnánk Kiku-nál, tudod, ő a japán barátom, akiről meséltem – lelkesen magyarázott, annyira beleélte magát, de öccse tudta, hogy ebbe Arthur nem fog belenyugodni, legalább az egyiküknek maradnia kell, hogy fedezze a másikat, és ez a valaki biztosan ő lesz. Nem kényszeríthette testvérét, hogy maradjon, kettejük közül mindig is Alfred vágyott nagyobb szabadságra, ő próbálgatta szívesebben szárnyait, milyen messzire repülhet velük, míg egy Arthur nevezetű üvegfalba nem csapódik.

Félbeszakította, már egy ideje saját gondolataitól nem is hallotta a testvére szavait.

- A-Alfred... - hangja halk volt, testvére suttogása az övéhez képest ordításként hatott.

- Mi a baj?- aggodalmasan összehúzta szemöldökét, kérdőn és ijedten nézett a fiatalabbra.

- Te is tudod, nem mehetünk mindketten. Vagy mindketten megyünk, és bukunk, vagy az egyikünk leléphet.

Egyik pillanatról a másikra elkomorult az idősebb arca, valahogy nyúzottá vált, kétségbeesetté, menni akart és maradni egyszerre.

- Alfred, menj.

- Nem foglak csak úgy itt hagyni. Soha. Emlékszel? Megígértem.

- De ez most más.

- Nem, egy cseppet sem, és tudod mit, inkább maradok, és várjunk, majd akkor megyünk, és...

Aznap már másodjára szakította félbe bátyját.

- Én kérlek rá. Komolyan mondom, indulj egyedül.

- Majd még találkozunk, igaz?- Ez a mondat mindent elárult. Alfred megy, Matthew marad, de talán így a jó, mindketten próbálták győzködni önmagukat efelől.

Aznap este Matthew nem tudott aludni, csak csendesen zokogott, könnyei a párnáját áztatták. Bár ő mondta testvérének, hogy menjen, egy egészen kis része remélte, hogy marad, hogy most mégis úgy dönt, nem mehet, hisz ő nem is gondolta talán komolyan, hogy menjen, csak nem akart gondot okozni neki. Csak nem kényszeríthette volna maradásra, nem igaz? Bátyja annál többet jelentett neki, hogy hagyja szenvedni a szabályok között.

Alfred-nak választania kellett a testvére és a szabadság között, és ezeket a csatákat mindig a szabadság nyerte meg, számára az volt a levegő. Sajnos figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy öccsének viszont ő a levegő.