Past & Present

A hófedte fronton

WW2, AU.

1941.

Céloz és lő. Ha elfogytak a golyók tárcsere, újratölt, és megint céloz és lő. Ez ismétlődik még percekig, aztán az ellenség visszavonul, csend borul rájuk, egy-két lövés még, és elmennek, de ez korántsem az utolsó roham volt.

Némaság honol a vérrel és holttestekkel borított tájon, mindenki hangosan szuszog a lövészárokban.

- Most mit teszünk? – kérdi a német, fiatal még, húszas évei elején járhat. Általában nem szokott kérdezősködni, csak teszi, amit mondanak, de most akaratlanul kicsúszott a száján a kérdés.

- Várunk- hangzik a rövid felelet, a mogorva hadnagy csak ennyire méltatta.

Várunk? Hát azt könnyű lesz. Két éve, mióta a háború kitört, csak azt teszi. Azon a szeptember elsején összedőlt a világ, azóta csak várja a napot, mikor újra felépül, vagy legalább már nem dől méginkább romba.

Most, az orosz fronton aligha sok esélye van a túlélésre. De kitartott, ide vezényelték, szóval alkalmas a feladatra. Meg kell érnie a háború végét, a testvére ott van valahol Németországban, bár már ez sem biztos, lehet, hogy ő is kint harcol valamelyik fronton. De biztosan életben van, csak ez számít, ha vége ennek az egésznek, biztosan találkoznak majd. Csak addig, a békéig kell kibírnia, utána övék lesz a világ.

Újabb roham. Fegyverét ismét lövésre emelte, szívét elszorította a bánat. Nem akart ő senkit sem megölni, hisz ezeknek az oroszoknak is biztosan van családjuk, lehet, hogy van egy bátyjuk, akit évek óta nem láttak, pont, mint neki. Ők is csak emberek, pont ugyanolyan vágyakkal és félelmekkel, mint ő, mint bármelyikük, mégis szitává lövik egymást, akárhányszor csak útjaik összefutnak. Ráadásul nem is önmagukért harcolnak, nem a családjukért, nem is az országukért, hanem egy eszméért, ami számára ostobaság, még csak nem is hitt benne. Mégis itt van, mert muszáj, a kötelesség az kötelesség, mindig az marad, lehet harcolni és tombolni ellene, de az sem segít. Van ennek értelme?

Elgondolkozott, megszűnt egy pillanatra körülötte a világ, és ez a pillanat túl sok volt, ezért az egyetlen másodpercét, melyet gondolatai szabadságában tölthetett, hatalmas árat kellett fizetnie. Nem számított, hogy mindaddig olyan nagy kitartással harcolt, nem kérdőjelezett meg semmit, csak lőtt, a világot nem érdekelte, hogy őt valaki talán várja, a világnak csak az a szempillantásnyi oda nem figyelés számított, ezért büntette őt, ezért fúródott golyó a mellkasába.

Hátrazuhant, szemei tágra nyíltak, elkerekedtek, kezeit a sebre szorította, folyamatosan gyengült, érezte, hogy már nem bírja sokáig. Még egyszer utoljára körülnézett. Társai észre sem vették igazán, törődtek a maguk dolgával, nekik nem számított. Nekik is megvoltak azok az emberek, akik miatt nem adták még fel, volt otthonuk, életük, melyhez ők még visszatérhetnek talán egy nap. Legalább ők még élhettek, helyettük ő halt meg, talán jobb is így, inkább ő, mint más. Ekkor elmosolyodott, dühös akart lenni az igazságtalan világra, de nem tudott, vagy már nem volt rá ereje, nem számított. Különös megnyugvás áradt szét ereiben, mintha csak épp elaludna, lecsukta elnehezült pilláit, magával ragadta a halál, akár egy rég nem látott álomkép.

Van ennek értelme?

Nem, nincs. És soha nem is lesz. De talán egy nap majd úgy érezzük, megérte.

OՊ~e