Past & Present

Vörös Kabátos 2.

Gondolatai visszarepültek a naphoz, mikor a különös szuperhatalom, Szovjetunió először előmerészkedett a sötétségből. Valószínűleg csak ott érezte jól magát, akárhol járt, sötétséget teremtett maga körül. Levette terheinek egy részét válláról, ugyanakkor újabbakat is adott. Bár már nem érezte meg népe tagjainak halálát, arra kárhoztatta, hogy rezzenéstelen szemekkel nézze a szenvedőket, kínzások és Gulag, minden nap. Ha csak egy pillanatra, egyetlen arcrezdülése, mozdulata sajnálatról, megbánásról, vagy részvétről árulkodik, ő is arra a sorsra jut, melyet lehetetlenség végignézni.

Szovjetunió uralta Kelet-Európát, és ez nem volt neki elég. Neki a világ kellett. A második világháború után jött a hidegháború, a vörös kabátos akárhányszor kimondta a szót, nevetett, sokat nevetett, de ez egyik alkalommal sem örömből fakadt. Oroszország bármit megtett volna, hogy többé ne hallja azt a nevetést.

Évtizedeknek kellett eltelnie, de már Ivan is érezte, hogy Szovjetunió veszíteni fog. El fog bukni-ismételgette magában álmatlan éjszakákon, mígnem meggyőzte magát, hogy biztosan így lesz. Igaza lett.

Mikor a Szovjetunió megszűnt, a vörös kabátos nem halt meg.

Oroszország aznap ünnepelt, végre vége, soha többé ilyet, szabadnak érezte magát, mint addig még soha, talán a tatár uralom végeztével, de az már régen volt. Másnap viszont a folyosókon az árnyékban, ahová a nap sugarai nem értek el, megint megpillantotta a vörös anyagot. Ez már több mint egy éve volt.

Ugyanúgy élte az életét, mint azelőtt, nem tudta, mit tegyen Szovjetunióval. A férfi a helyében biztosan rég megölte volna őt, de hát a vörös kabátos sosem a jó cselekedeteiről volt híres.

Néhány napja olvasott egy újságcikket, mely szembesítette mindennel, visszatértek a rossz emlékek, az elnyomásban töltött évek, a szenvedés, a kínzások, a halál mindent átható szaga, mely ott terjengett azokban az években a levegőben minden egyes pillanatban. Ahogy a kegyetlenség mindent átitató érzete velük maradt mindig, torkukat elszorította, őket pedig érzéketlenné tette bármi másra. Miért nem végzett vele hamarabb? Talán szíve mélyén csak nem akart olyanná válni, mint ő.

De most... Elhatározta magát. Újra a jelenen járt az esze, ahogy végigszáguldott a folyosókon, ösztönösen érezte, hova kell mennie. Ahogy célja felé közeledett, lépteit lelassította, az ajtó előtt megállt. Mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, ezt kell tennie, és ami a legfontosabb: ezt is akarja.

Szovjetunió ott volt, a sötétben, mint egész életében mindig, az volt az ő birodalma, de ennek már vége.

És ezt mindketten tudták.

- Biztosan ezt akarod? Így csak olyan leszel, mint én. De mindenki megérdemel egy második esélyt, nem? Csak egy kis időre... Add át az országot, és akkor uralhatnánk az egész világot. Tudom, hol hibáztam, talán együtt...- hangja mondandója végére elhalt, ő is tudta, hogy ennek már nincs semmi értelme.

Ivan már nem akart neki semmit mondani, azt hitte, búcsúzóul majd jól elmondja őt mindennek, de nem, teljesen felesleges lett volna, abban, amit tett, minden kimondatlan gondolat benne volt.

Lövés visszhangzott a csendes éjszakában, vörös vér a vörös kabáton, mindössze ennyi látszódott a körvonalakon kívül a sötét szobában, és egy orosz mosolya, aki végzett a múlttal.