Past & Present

Összetört álom

Várt, mert az idősebb azt mondta, visszajön még. Hosszú ideje csak nézett ki az ablakon, napok, hónapok, vagy évek óta, nem tudta. Amikor az angol nem volt otthon, mert Amerikánál volt, akkor mindig ott ült, és az utcát nézte, mikor otthon volt, Arthur nem engedte.

Akárhányszor arra járt valaki, fejét felkapta, arcán reményteljes mosoly, szemében ragyogás, aztán mindig csalódottan huppant vissza az ablak elé húzott székre.

Így ment ez minden szinte minden nap...

Aztán felnőtt, de azért még várt, bár lassan tudta, hiába, ő még mindig álmodott, fájt volna bevallani magának az igazat.

Időközben véget ért a gyarmatok kora, szabad volt, szívesen meglátogatta volna Francis-t, de nem merte, félt, hogy nem látná szívesen, hogy már el is felejtett őt a kedves francia, így inkább otthon maradt, és várt tovább, de most már inkább csak megszokásból bámult kifele, mintsem valóban várakozott volna.

Aztán elment a világtalálkozóra, végre láthatta őt, bár semmit sem változott ötszáz év alatt, figyelte őt néma csendben, míg testvére egy hősről beszélt, nézte őt, és közben szemei előtt végigpergett a közös múltjuk, látta Francis mosolyát, ahogy felé nyújtotta kezét a viharos délutánon, mikor először találkozott vele, azt mondta, semmi baj nem lesz, és ő hitt neki, kezébe kapaszkodott, minden rendben volt, de jött Anglia, és soha többé nem látta, egészen a mai napig. Annyiszor elképzelte már a viszontlátás pillanatát...

Vége volt, mindenki szedelőzködött, a francia felállt, ekkor megpillantotta Matthew-t, és ledermedt, nem csak ő, hanem az egész világ megállt, szemébe nézett, a múlt és a jelen egyetlen pillanatra egymásba fonódott, a kanadai nem tudta eldönteni, melyik Francis áll előtte, a dermedt mostani, vagy a múlt homályába veszett, aki kezét nyújtja felé, aztán ahogy megszólalt, minden kitisztult.

- De megnőttél! Olyan régen találkoztunk mon cher! – kedvesen rámosolygott, csak rá, úgy, mint évszázadokkal ezelőtt, ekkor minden, mi mindeddig kusza volt, helyre állt. Matthew szíve heves és hangos vágtába kezdett, nem tudta mit tegyen, halványan elmosolyodott, válaszra készült, amikor...

- Francis – vonta fel egyik bozontos szemöldökét kérdőn az angol – indulhatunk?

- Persze – vágta rá a francia, kezével búcsút intett a dermedt Kanadának.

És újra ott hagyta, ám ezúttal egy összetört álom társaságában.

0dp