Past & Present

Vörös Kabátos 1.

A férfi, aki mindig vérvörös kabátot viselt, egyre gyakrabban tűnt fel. Régen csak egy-egy pillanatra látta, kinézve az ablakon, vagy elsuhanni a végtelen folyosókon, de mostanság már akárhová nézett, látta a vörös anyagot szeme sarkából.

Az idő múlásával hozzászokott, nem furcsállta, nem is próbált meg vele beszélni, majd hozzászól az idegen, ha akar valamit tőle. Teltek az évek, évszázadok, minden változott, csak a különös vörös kabátos volt mindig ott, lapult az árnyékban, talán félnie kellett volna, de nem tudott, ha bántani akarná, már rég megtette volna, legalábbis ezzel nyugtatta magát.

Világháború. Por és hamu, holttestek, az első tankok, a millió halott – ki kellett lépnie a háborúból a vége előtt, már nem bírta tovább. Rosszabb napokon, mikor vodkás üvege állandóan keze ügyében volt, tudta, hogy ott van vele vörös kabátos, érezte, de az nem tett semmit, csak bujkált a sötétben, csak figyelte őt, mint mindig.

El akart futni az egésztől, ki az egész világból, maga mögött hagyni a sok vért, halált, és fájdalmat, ám valami megmagyarázhatatlan okból maradt, mert neki maradnia kellett. Napról napra élt, csak várta, hogy vége legyen ennek az egésznek, lelkében üresség, szíve mélyén sötétség, csak hevert elhagyatottan és várt, közben pedig bármit megtett, megadott volna azért, hogy csak egy pillanatra jobb legyen. Akármit.

- Miért nem jössz elő egyszer végre? – kiáltott a mindent elnyelő sötétség felé, ahol az idegen rejtőzött szokása szerint. Az nem válaszolt, csak eliszkolt, szinte hangtalanul, mindössze kabátja suhanását hallotta.

Egyik nap abbamaradtak a harcok, és ezúttal nem kezdődtek újra – vége a polgárháborúnak, boldog békeidők jönnek, ámulva nézte az alatta elterülő tájat, mely bár romos volt és kihalt, látványa mégis örömmel töltötte el szívét, lelki szemei előtt látta már, hogy mi mindent fog itt felépíteni, látta a nevetve sétáló gyerekeket és felnőtteket, szája mosolyra húzódott.

Valaki mögé lépdelt, vállára tette jéghideg kezét, ő megfordult, lépett egyet hátra. Arcán döbbenet tükröződött. Egy magas férfi állt előtte, szőke hajjal és barna szemekkel, arcán széles mosoly, és ami a legfontosabb: vörös kabátot viselt.

Szemei tágra nyíltak, fegyvert keresett. A másik pedig csak mosolygott még mindig, de talán kissé hamisan, szemeiben furcsa fénnyel, melyet nem tudott hova tenni.

- Ne félj – suttogta, hangja kissé rekedtes volt.

- Ki vagy?- hangjában döbbenet, hogy az ismeretlen több évszázad után most valamiért mégis előmerészkedett az árnyékból.

Erre csak nevetett, de ez nem is hangzott igazi nevetésnek, annál keserűbb és kegyetlenebb volt, fájt ezt hallani, mintha a nevetése belülről kezdené felőrölni szépen lassan, már kis híján elkiáltotta magát, hogy hagyja abba, azonnal.

Ekkor végre valahára elcsendesedett, már csak kuncogott.

- Nem tudod, ki vagyok? Sebaj, lesz elég időd megtanulni. A nevem Szovjetunió, és azért jöttem, hogy uraljam a világot.