Past & Present

Láthatatlanul

Már megint ott ült egy székben az ablak mellett, és észre sem vették. Bár való igaz csöndben volt, de mintha ott sem lett volna... ismét. Mindig ez van.

Elő készült törni belőle a magányos zokogás, de körmeit tenyerébe vájta, nem fog ő sírni mindenki előtt, bár valószínűleg fel sem tűnne senkinek. Egyre csak a találkozó végét várta, hogy végre hazamehessen, és ne kelljen a többiek közelében lennie. Nehéz volt látni őket, ahogy olyan jól megvannak, miközben ő mindig egyedül van, egészen a kezdetektől csakis akkor keresték fel a többiek, ha valami kellett, vagy ha más épp nem ért rá. A testvére is ezt csinálta, ez volt a legrosszabb, az utóbbi években csak akkor látta, mikor problémái akadtak Arthurral.

Tudta, hogy abba kellene hagynia önmaga kínzását az efféle gondolatokkal, de nem volt rá képes. Többé már nem. Lehet, hogy kívül mosolygott, de belül szíve halott, már csak egy összedőlt kártyavár, egy törött üveg, melyet akárhányszor próbált jól megragasztani, mindig csak rosszabb lett.

A világ hatalmas, annyi nemzet és ország, mégis egyes-egyedül ő volt magányos, még saját medvéje sem jegyezte meg soha nevét.

Egyetlen boldog napért odaadta volna az összes üres, fájdalommal teli percét, azt, ami elmúlt, és azt, ami még hátravan, és amit most él, mindezt egy napért. Nem kérek sokat, nem igaz?

Nem értette, talán ő tehet róla, hogy minden így áll most? De mit tehetett volna? Nem tudta, miért, mégis miért nem lehet olyan élete, mint másnak, jobb lett volna talán embernek születni, nekik legalább van beleszólásuk az életükbe, szabadon rendelkezhetnek felette, nem, mint ő.

Csak annyit tudott, hogy egy kicsit, talán még egy kicsit, ami semmi az eddigi ötszáz évhez, ki kell bírnia, mert ő egy ország, szükség van rá, ha másnak nem is, de népének igen, ha ők nem lennének, már régóta nem kelne fel reggelente.

Minden nap egy újabb próba, meddig bírja még, mígnem szakad a cérna, és minden kiszakad belőle, de még bírta, ha nem is teljes erővel, de még igen. De nem sokáig. És akkor...

Kifelé tartott a teremből, végre vége, de Alfred utánaszaladt. Lépteit felgyorsította, most semmi kedve sem volt bájcsevegni, vagy más lelkét ápolgatni, de az amerikai utolérte, vállára tette kezét, szemébe nézett.

- Minden oké, Mattie? Olyan furi vagy mostanában. – mintha aggódott volna, de már nem hitt neki, többé nem.

Hacsak mostanában lenne baj. De már nem kell a segítsége, már elkésett, ennyi elég volt, úgysem érdeklik igazán öccse problémái.

- Minden oké – szinte suttogott, majd megfordult, és kisietett, az épületből kiérve végigfolyt egy könnycsepp arcán, a néma feladás jeleként.