Past & Present

Tél tábornok

AU, II. világháború, valahol az orosz front környékén

Jégbe fagyott lábnyomok. Lehet, hogy az övéi. Eltévedt.

Kezében egyetlen fegyver, kesztyűje deres, a sál a nyakában átfagyott, már nem próbálja lesöpörni róla az apró jégdarabkákat. Ha valaki látná, biztosan furcsállva nézné, mit keres itt, de nem jár erre senki sem, emberek legalábbis.

Valaki régóta követi, egy sötét alak, aki sokkal inkább árny, mintsem ember, az orosz pedig már egy ideje tudja, de nem fordul meg, még megy előre. Nemsokára csak találkozik valakivel, vagy ellenséggel, vagy baráttal. a hideget pedig már megszokta, hisz ez az otthona. Ami másnak kietlen, gyilkos táj, az neki a haza.

Kezével a kabátja zsebeit tapogatja át, üresek, kétségbeesetten kapkod, órák óta először forróság játja át. A vodkás üvege sehol sincs, pedig az az egyetlen, ami segítene neki átvészelni a kegyetlen éjszakát. Az árny először érinti meg, megkocogtatja vállát, de ő megy tovább. Nem fordul vissza megkeresni az üveget.

- Nem hagyhatsz figyelmen kívül – a hang inkább volt a szél süvítése, mint beszéd. Ivan rá se hederített, ő ugyan nem fog megőrülni, és mindenféle hangnak visszaválaszolni...

Már alig érezte a lábait, járása lassult, már csak vánszorgott. Az egész estét végiggyalogolta, most egy percre olyan szívesen leülne... Nem, nem teszi, mert akkor feladja, és akkor ennyi volt, nincsen második lehetőség. Márpedig nem veszhet kárba ez a rengeteg menetelés!

Valamit meglátott. Egy templomtorony magasodott a távolban, csúcsán megült a hó. Futni kezdett, ahogy csak bírt, pedig tudta, hogy ha most így rohan, már félúton kifárad. Nem érdekelte, valami hajtotta belülről, ráadásul a futástól kimelegedett.

Fáradtan állt meg, odalett a lendület. meggörnyedt, kezeit a térdeire támasztotta, egész testében remegett. De felemelte fejét, tette egyik lábát a másik után, már valamivel lassabban, de haladt. Meglátta a kis falut, igen, végre beért erre az aprócska településre, már csak a helyiek esetleges katonagyűlöletével kell számolnia, aztán ha kipihente magát, megkeresi a testvéreit, és hátat fordítanak minden szörnyűségnek...

Az utcák kihaltak, kezd kétségbeesni, bár gondolta, hogy éjszaka közepén nem fog mindenki őrült hangzavarral randalírozni. Ropogott a hó a talpa alatt, friss volt és hófehér, mint az angyalok szárnyai. Továbbsétált a faluban, az élet jeleit kereste lassú, gyenge léptekkel.

- Valaki? – nem túl hangosat kiáltott, de inkább rögtön abba is hagyta, nem akarta felébreszteni az összes lakost, neki épp elég egy, aki segít rajta. Időközben eljutott a templomig, megállt előtte.

Hatalmas épület a falu méretéhez képest. Egyik ajtaja hiányzott, a másik is csak épphogy nem zuhant még le a hóba. Újra végignézett a házakon, csak most látta, hogy némelyik ablaka be volt törve, volt, hogy a falaikból több tégla is hiányzott. Senki sincs itt, üres az egész, szíve kétségbeesetten dübörgött... Bement a templomba, hogy egy kicsit védve legyen a hidegtől, lábait alig emelte.

A padló színes üvegablakok darabjaival volt telehintve, a holdfény meg-megcsillant rajtuk.

Lábai nem tartották tovább, összerogyott, a padló egészen kényelmes volt, csak néhol szúrták a szilánkok, de átfagyott teste ebből már nem érzékelt semmit.

- Én szóltam – újra a szél, és már magában tiltakozni sincs ereje, csak egy utolsó jeges érintést érzett csukott szemhéjain.