Past & Present

Nyugodt hazaút

Lehuppant az első szabad helyre, amit talált a buszon, fáradt lábait (sietett, megint elfelejtett időben elindulni) kinyújtóztatta, és jólesőn ásított egyet. A műtermi munka kimerítette, de semmi másra sem cserélte volna el a festéssel töltött időt. A buszon mindenki szinte ülve aludt, laposakat pislogtak. Most, talán aznap először megpihenhettek munkájuk végeztével, csak ülniük kellett, és bámulni kifelé, várni szép csendben. Ő pedig figyelte őket, minden érdekesnek, szépnek ható mozdulatukat, szinte felsóhajtott csalódottságában, hogy a rázkódó busz, és az alig félórás út nem valami kedvező tényezők az alkotáshoz.

Ahogy kinézett az ablakon, az alattuk-mellettük elsuhanó táj tényleg békésnek hatott, ő is majdnem elaludt. Olyan kényelmes volt itt egyszerűen ülni és nem gondolni semmire, vagy mindenre, vagy a fene tudja már, mi is jár a fejében a nap legbékésebb, legtehetetlenebb időszakában, mikor nem tud csinálni semmit, csak agyalni és pihenni, talán a kettőt éppen egyszerre.

Kelletlenül szállt le, most még haza kell battyognia, és már újra van dolga, vacsorát kell főznie, na meg elmosogatnia, meg még ki tudja, mit kell még elintézni. Minden visszatért a rendes kerékvágásba, többé nem állt meg a világ, újra itt a rohanás, de azért másnap, mikor a vászon felett görnyedt, elkezdte felvázolni a tegnap látott arcokat.